Kiskorban, nagykorban, de minden szülő életében jöhetnek időszakok, amikor nem tudja elviselni a gyereket. De vajon miért? És mitől fog elmúlni?
Aki számára újszülött csecsemővel lenni maga a boldogság, nem biztos, hogy ugyanígy érez a háromévessel, van, aki a kisiskolás gyerekkel jön ki legjobban, míg a másik szülő épp akkor érzi, mintha eltávolodtak volna egymástól. Nem beszélve a kamaszkorról, ami lehet a poklok pokla, vagy annak időszaka, mikor felfedezi a szülő: okos, autonóm személy lakozik gyermekében.
Minden apa és anya számára más-más időszak könnyebb, és másik viseli meg őket jobban. És minden szülőnek más személyiségű gyerekkel egyszerűbb megtalálni a hangot. Ne hibáztassa magát senki, amiért nem mindig egyforma gördülékeny az együttélés! Ahhoz legalábbis supermannak kellene lenni. Ugyanakkor, ha mardosnia nem is kell magát, azért elgondolkodni nem ár: vajon miért éppen az a tulajdonság, vagy az az életkor veri ki a biztosítékot?
Ági elmeséli, ő attól félt legjobban, olyan lesz a kisfia, mint ő, azaz visszahúzódó, zárkózott. Remélte, inkább az apjára fog hasonlítani, aki magabiztos, talpra esett férfi. Nagyon megkönnyebbült, mikor látta, a fiú jól feltalálja magát a kortársak között, igaz, nem vezető típus, de megtalálja a hangot a többiekkel. Ezek után különösen rosszul viselte, mikor öt éves kora körül elkezdett megváltozni a kisfiú, félénkebb lett, nem szívesen ment oda másokhoz játszani. Ági drámaian fogta fel a helyzetet, komoly bajra gyanakodott, majd miután többen visszajelezték neki a rokonságból, hogy eltúlozza a problémát –ha van egyáltalán-, rájött, saját kisgyermekkorát látja viszont gyermekében, és retteg, nehogy olyan nehézkesen, szorongással telve múljanak el gyermekévei, ahogy az övéi. Kicsit jobban a feszültség mögé nézve kiderült, Ági ma sem érzi, hogy kezelni tudná a társas kihívásokat, ezért, amikor ilyen probléma üti fel a fejét, egyszeriben eszköztelennek, tehetetlennek éli meg magát. Az amúgy ügyes, kompetens anya összezsugorodik egy félénk gyermekké.
Felnőttként nem szívesen gondol rá az ember, hogy egy-egy problémát ő sem tudna megoldani a gyermek helyében, pedig nagyon gyakori, hogy azért megy át az otthoni lét üvöltözős-dühöngős drámába, mert a szülő feladata lenne a kivezető utat megtalálni, de éppen az ő megoldási repertoárjából hiányzik ehhez egy eszköz. Így persze a gyermeknek sem képes megtanítani, mi a teendő.
Például a kilencéves Panka nem akar tanulni, unja az anyagot, nem tudja rávenni magát, hogy megírja a leckét, folyton eltereli a figyelmét valami más. A szülő akkor tud segíteni, ha ismeri a helyzetet, és vannak eszközei, hogyan motiválhatja magát az ember. Habitustól függően sok minden beválhat, legjobb persze magában az anyagban megtalálni az érdekességet, és szerencsés az a gyermek, aki apja, anyja képes felhívni a figyelmét rá, milyen tartalom rejlik az olykor papírszagú tanulnivaló mögött.
De ha a szülő maga is azt éli meg nap, mint nap, hogy a munkájában csak halogatja-tologatja a kellemetlen feladatot, nehezebb lesz segítenie. Szerencsés kimenetel, ha rálát, hogy ez nála is gyenge pont, és megkíméli a gyermeket attól a feszültségtől, amit valójában nem is ő okozott. Gyakoribb azonban, hogy ideges lesz, egyre ingerültebben várja a csemetétől, szedje már össze magát. Igaz, a gyermek dolga a házi feladat, de maga a nevelés arról is szól: ott állok lelkileg a gyermek mögött, és alternatívákat mutatok, hogyan oldhatók meg az egyes problémahelyzetek.
Általában igaz, hogy ami különösen érzékenyen érinti az embert, ott van helye az önismereti munkának, hétköznapi szavakkal: elgondolkodni rajta, vajon hogyan szól őróla a történet.
Dehogyis hasonlít, pont ellenkezőleg!
Biztos sokan élik meg, a fenti példákkal ellentétben épp azt viselik rosszul a gyermekben, amiben különbözik tőlük, nem pedig a hasonlóságokat. Mi a helyzet például azzal a szülővel, akinek szemtelen a kamasz gyereke, teljes gőzzel lázad, teljesítve mindent, amit a nagy könyv ír erről az időszakról. Ő viszont „jó” volt kamaszévei alatt is, náluk otthon nem volt visszabeszélés, - mert nyílt fenyítéssel vagy burkolt lelki zsarolással, de - elérték a szülők, hogy ne kockáztassa meg a kamaszság megélését.
Nem csoda, ha felnőve sérelmesnek fogja megélni ez az anya vagy apa, ha gyermeke minden gond nélkül szabadon engedi magát kamaszként, és közben észre sem veszi, milyen jó dolga van, hogy nem kell félnie a következményektől. Azt hiszi a hálátlan kölyök, ez természetes, ez jár, és fel sem merül benne, lehetne másképp is. Ilyenkor is gyógyító, ha megérti a szülő, honnan származik dühe, miért érzi igazságtalannak a helyzetet.
Persze, hogy nem tudja a serdülő, milyen jó dolga van, de hiszen nem is az volt a cél, hogy szembesüljön vele: ő, a szülő elnyomatásban élt annak idején. Épp ellenkezőleg, azért dolgozott, hogy ne kelljen ugyanazt megélnie a gyereknek, és a felszabadult, olykor gátlástalan viselkedés azt jelzi, ő jobb szülője tudott lenni gyermekének, mint amilyen neki adatott. Megkönnyebbülés, ha innen is rálát a történetre a szülő, és képes megdicsérni magát, hogy saját erejéből, elhatározásából szakított a rossz hagyománnyal.
Érzékeny pontjai mindenkinek vannak, ez természetes. Problémák, amikkel nem sikerült megküzdeni, és problémák, amikkel nagy kín árán sikerült. Csalódások és neheztelések mindenki életében előfordulnak. És mivel nem egy kis anya-rész vagy apa-rész neveli a gyermeket, hanem a teljes ember, a személyiség, ezek a sérülékeny pontok fel fognak bukkanni a gyerekkel való együttélés során. A jó hír az, hogy egy kis tudatossággal, utánagondolással semlegesíteni lehet a romboló érzelmeket.
