Biztosan sokan felhorkannak most, hogy milyen dolog ez, a gyereket nem használjuk semmire. A pszichológus viszont a héten arról ír, sok különböző, esetleg ki nem mondott, magunknak meg sem fogalmazott okból vállalhatunk gyereket, és létezik olyan motiváció, amivel hosszabb távon inkább ártunk, mint segítünk. Éppen ezért, érdemes időnként nekünk magunkban is tisztába tenni: mit is várunk tulajdonképpen a gyerekeinktől.
Amikor valaki gyermeket vállal, számos tudatos és tudattalan ok húzódik meg a döntés mögött. Valójában a legtöbben nem tudnak egyből választ adni arra a kérdésre, miért vágynak gyerekre, vagy talán csak azt, hogy „ez az élet rendje”, vagy „miért ne vágynék: minden egészséges ember szeretne gyermeket, nem?”. Persze, nem muszáj, hogy legyen egy kidolgozott, frappáns válasz. Azonban annál inkább szerencsés néha megvizsgálnunk vágyainkat, indítékainkat, hogy rálássunk, vajon nem használjuk-e olyasmire a csemetét, ami inkább a mi érdekeinkről, mint az ő szükségleteiről szól.
Nem visszaélésről vagy gyermekbántalmazásról van szó, hanem arról, hogy a normális, szerető szülőknek is vannak rejtett motivációik a csemetével kapcsolatban. Ez rendben is van, csak az a fontos, ezek a burkolt vágyak és szándékok vajon segítik-e a gyermeknevelést, vagy rugalmatlanná teszik.
Például érthető vágy, hogy legyen folytatása az életünknek, érkezzen valaki a világba, aki túlél minket, és akinek talán szintén lesznek utódai, és így tovább. Tehát, ha nem szakad meg a lánc, bizonyos szempontból egy végtelenbe nyúló történet részei vagyunk, és ebből a nézőpontból már nem is olyan ijesztő a halál. A saját gyermek halála többek közt azért is olyan fájdalmas, mert az ember azt éli meg, hogy valamiképp ő maga halt meg, még ha tovább is kell folytatni napjait.
Az is jó ok a gyermekvállalásra, hogy az ember adni akar, kevésnek érzi, hogy csak a saját boldogsága körül forog az élete. Persze, más módon is kielégíthető ez az igény, például ha a másoknak való önzetlen segítés részévé válik az életnek, de a gyermeknevelésben is megéli az ember annak a jó érzését: viszonzás nélkül energiát és időt fordítani valamire, ami túlmutat személyes érdekeinken.
Vannak azonban veszélyes célok is. Ilyen például az, ha valaki azért vállal gyereket, hogy ne legyen egyedül. Nem ritka, hogy a gyermekben éppen az a vonzó, hogy rá van utalva a szülőre, egy darabig ő jelenti számára az egész világot. Ezzel kapcsolatban fel kell tennünk azt a kérdést: vajon mi lesz, ha már mások is fontossá válnak, vajon hogy viseli ez az anya vagy apa, mikor a barát, majd partner véleménye többet nyom a latba az övénél? Mikor már inkább ciki a szülővel mutatkozni, mert nem akarja a csemete, hogy azt higgyék, ő még mindig a mama szoknyáján ül? Az ilyen szülő tudattalanul is fékezni fogja a gyermek önállósági törekvéseit, és ezzel sokat árthat neki.
Talán még ennél is gyakoribb szándék, hogy a gyermek mentse meg a kapcsolatot, házasságot. Valóban, a közös gyermek sok örömet hoz egy működő párkapcsolatba, de szétzilálja a nem működőt. Persze, valójában nem a gyermek zilálja szét, hanem a kapcsolat nem bírja a vele járó szükségszerű nehézségeket, konfliktusokat. Még sosem hallottam olyan kapcsolatról, amit valóban a gyermek mentett volna meg, vagy ha így is tűnt, legfeljebb ideig-óráig odázta el a szétválást. Paradox módon, akkor igazán biztonságos gyermeket vállalni, ha nincs rá szükség, legalábbis a kapcsolat működtetése szempontjából.
Biztosan sokan ismernek olyan szülőket, akik a gyermektől várják valamilyen be nem teljesített vágyuk valóra váltását. Nem feltétlenül olyan látványos ez, hogy az ezüstérmes sportoló a gyermektől várja az aranyat. Van, aki gondolatban lemond saját boldogságáról, mert neki elég, ha a csemete boldog lesz. Szép cél, hogy boldog gyermekre vágyunk, de ha valaki saját maga helyett szeretné boldoggá tenni a porontyot, óhatatlanul is elvárásokban fog ez megfogalmazódni, ami éppen ellentétes hatást vált ki, mint ami a szülő eredeti szándéka lett volna.
Hiszen mindenki képzel valamit arról, mi szükséges a boldog élethez, legyen az párkapcsolat, szakmai siker, utazás, pénz, sport, és még sorolhatnánk. Ha a szülő azt látja, a csemete olyan irányban indul el, ami hite szerint nem vezet el a boldog élethez, csalódott és dühös lesz, és nem fog tisztán látni azzal kapcsolatban, hogy tényleg segítségre van-e szüksége a gyermeknek, tényleg kell-e, lehet-e közbelépni. Nem beszélve arról, hogy a legjobban azzal járulhat hozzá az anya és apa a gyermek boldogságához, ha ő maga jól érzi magát a bőrében. Így van miből adnia.
A fentiekhez képest legalább olyan gyakori, hogy a szülő lépéseit az irányítja a gyermeknevelés során, hogy róla, mint apáról, anyáról, mit fognak mások gondolni. Ha „jól sikerül” a gyermek, őt fogják dicsérni, ha esetlen, udvariatlan, nem elég okos, nem elég szép a csemete –kinek mi fontos-, az róla állít ki bizonyítványt. Bár tagadhatatlan, hogy van ebben igazság, valóban megszületik az a bizonyítvány, de mégis szerencsés, ha nem a külvilág értékítélete lebeg az ember szeme előtt, mikor döntéseket hoz a gyermekkel kapcsolatban. Csorbulhat a hitelesség, ha például azért forszírozza, hogy köszönjön a csemete, hogy a felnőttek lenyűgöződjenek a gyermek udvariasságától, miközben ő maga arra gondol, nem is olyan fontos dolog ez, és különben is, ő is utált köszönni kicsiként. Ilyenkor inkább viselje el, hogy mások rosszat gondolnak, és jutalmazza magát azzal, hogy magát megdicséri, hogy a hitelességet választotta a megfelelés helyett.
Hogyha valaki kíváncsi, vajon mik az ő rejtett motivációi, érdemes azokból a helyzetekből kiindulnia, amik különösen erős érzelmet váltanak ki belőle, például amik nagyon bosszantják. Majd feltenni magának a kérdést, valójában mi váltja ki ezt a feszültséget, szomorúságot, vagy egyéb érzést. Így, ha őszinte magával, rájöhet, milyen mögöttes okok húzódnak meg a reakciói mögött.
Cziglán Karolina, pszichológus
