Azok vannak kisebbségben, akiknek soha, semmilyen gondot nem okozott a súlyuk. Legalábbis a nők körében mindenképp igaz ez. Azonban nem mindegy, hogy hány éves kortól, és persze milyen hangsúllyal kerül elő ez a kérdés. Igencsak megnehezítheti a gyermekkort a kövérség, melynek a testin túl messzemenő lelki hatásai vannak. Nem beszélve a kamaszkorról, ami a legjellemzőbb megjelenési időszaka a különböző evészavaroknak. De mitől függ, kövér lesz-e a gyerek?
Az, hogy túlsúlyos lesz-e valaki, nagyban múlik a családi mintán, még akkor is igaz ez, ha jelentős a genetika szerepe. Génjeink a hajlamot határozzák meg, de az, hogy mit kezdünk a kapott adottságokkal, már a mi kezünkben van.
A család befolyásának legnyilvánvalóbb része, hogy milyen mintát mutat az életmódra. Azt gondolnánk, evidencia, hogyha valaki szeretne egészséges testsúlyú gyermeket, igyekszik példát mutatni táplálkozással és testmozgással, a valóságban azonban nem ritka, hogy a túlsúlyos szülő a gyermektől várja, térjen már jobb belátásra, és ne csak a TV előtt tespedjen egész nap. Igaz, ő nem ott tesped, hanem a monitor előtt dolgozik, ez azonban nem változtat azon, a csemete nem lát rá példát, hogy este lazításként el lehet menni kocogni, vagy legalábbis egy jóízűt sétálni. Hogyha az ember fáradt, nemcsak koffeinnel, hanem tornával is felfrissítheti magát, ha rosszkedvű, akkor nem feltétlenül csokival lehet csak vigasztalódni, hanem beszélgetéssel, vagy egy jó programmal. Felnőttként nehezebb változni, mondják, ami igaz is, de talán ha a gyermek érdeke lebeg szemünk előtt, akkor mégis könnyebb.
A közvetlen példamutatáson túl más utakon is hat a család. Fontos, hogy mennyire engedi a szülő, hogy a gyermek kialakítsa saját önszabályozását, azaz hallgasson belső jelzéseire, és annyit egyen, amennyire éhes. Sok vizsgálat szól a normális és túlsúlyos emberek táplálkozási szokásainak összehasonlításáról, és az egyik jelentős különbség, hogy a kövér emberek mintha nem érzékelnék belső, testi jelzéseiket. Ennek eredményeként egy csomó más hatás elsodorja őket, például egy jó illat, illetve az érzelmi hatások.
Egy vizsgálatban különböző filmeket mutattak be egyes csoportoknak. Volt köztük érzelem gazdag, és unalmas, szenvtelen alkotás is. A filmek megtekintése után megvendégelték a vizsgálati személyeket, és mérték, mennyit esznek. Az átlagos testalkatúakat nem befolyásolta a film jellege, míg a túlsúlyosak közül lényegesen többet fogyasztottak, akik valamelyik érzelmileg felkavaró alkotást látták.
Hagyni kell tehát a gyermeket, hogy annyit egyen, amennyit az éhségérzete diktál, felesleges (és értelmetlen) tömni, mondván, egyet még a mami kedvéért, egyet a papi kedvéért, ha pedig már sokkal többet evett, mint jól esett volna, jutalmul kaphat desszertet is. Ha nem akarjuk mesterségesen megtanítani neki, mennyit kell enni, éppen annyit fog, amennyire szüksége van.
A gyermek indokolatlan etetésének más gyökerei is lehetnek. Feltételezhető, hogy összefüggésben áll azzal, ha kis korában a szülő nem hangolódott rá sikeresen saját igényeire, és amikor valójában megnyugtatásra, vigasztalásra vágyott volna, akkor is ételt kapott.
Egyszer egy lakodalmon tanúja voltam, amint hajnali kettőkor melegítettek sült csirkecombot a kilencéves, egyébként túlsúlyos kislánynak, aki megadóan, bár nem sok örömmel arcán rakosgatta szájába a falatokat. Az előzmény az volt, hogy le akarták fektetni a szülők a vendégszobában, ő azonban vonakodott ettől. Feltehetően szívesebben maradt volna a nyüzsgő-zsizsegő társaságban, persze, ki vágyna egyedül a szobában lenni, mikor odakint zajlik az élet. A szülők tehetetlenül álltak egyik lábukról a másikra, végül azt kérdezték: éhes vagy? A lány nem túl meggyőzően, de bólintott, bizonyára tudta, ez olyan érv, amivel még időt nyerhet.
Nyilván lehet reális oka, hogy a szülő annyira szívén viseli a csemete táplálását, hogy könnyen túlzásokba esik. Ahol szűkös erőforrás az étel, teljesen jogos hozzáállás, hogy csak lakjon jól, attól erősödik a szervezete, kevésbé kell tartani a betegségektől, minden egyéb szempont csak ezután következik. Benne van a zsigereinkben ez a tápláló szemlélet, és ez teljesen rendben is van.
Csak vegyük észre, mikor másról kezd szólni a történet, mint az egészségről. Például nem ritka a túletetés a bűntudatos szülőknél, akik félnek a gyermek szeretetének elvesztésétől. Ha a gyermek zsarolni tudja a szülőt azzal, hogy „te nem is szeretsz engem, ha azt a csokit nem adod oda”, akkor érdemes elgondolkodni, mi vezetett ide.
Természetesen nem a gyermektől indul egy ilyen mondat, hanem a szülő, leginkább tudattalan félelmeiből. Különféle történetek állhatnak egy ilyen mondat mögött, de egy közös bennük: a szülő, és ennek következtében persze a gyermek is valamiért törékenynek érzi az érzelmi kapcsolatot, úgy érzi, valamit kompenzálnia kell az étellel, sérült az a biztonság.
Az evésre is igaz az arany középút szabálya. Persze, hogy nem baj, ha az étel is része az ünneplésnek, vagy akár a vigasztalásnak: senkit nem lehet elrontani azzal a mondattal „nehéz napod volt, gyere, együnk egy sütit a cukrászdában!”. Gond abból van, ha az étel eszközzé válik, ami pótol bizonyos érzelmeket, és a kapcsolatok elsőrendű szabályozója lesz.
Cziglán Karolina, pszichológus
