„Jelszóval lehet csak belépni a számítógépébe, most ezt add össze. Azóta csinálja ezt, amióta belenéztem a levelezésébe. De hiszen minden anya belenéz a gyereke levelezésébe.
Gondolom, te is bele szoktál nézni, nem?”
Esküszöm, még én éreztem magam szarul, hogy erre a kérdésre nemmel kellett, hogy válaszoljak. Soha eszembe nem jutna belenézni a gyerekem privát levelezésébe. Sőt, részemről a gyereknevelés csődjének érezném, főleg, ha a bizalmatlanság lenne az alap. Éppen elég az, hogy tudom, ők bíznak bennem: valami oknál fogva mindhárom kölyök jelszavát tudom, még ők adták meg ősrégen, de ahogyan nekem sem fordult meg a fejemben eddig ellenőrizni őket, ők is ledöbbennének, ha ilyet cselekednék.
Miért? Mert árulásnak érzem. Emlékszem, hétéves lehettem, amikor anyámmal nagyon összekaptunk. Dühös voltam és sértett, így az incidens után egyből előhúztam a matracom alól a naplómat (a filmekben láttam, hogy oda szokták rejteni a kislányok), és első felindultságomban belefirkáltam valami olyasmit, hogy szerintem engem örökbe fogadtak, mert semmiben nem hasonlítok anyámra, és sokszor úgy is viselkedik velem, mint egy gonosz mostoha.
A probléma ott kezdődött, hogy anyám is látta azokat a filmeket, amiket én, úgyhogy pár nappal később, iskolából hazaérve a naplóm kinyitva feküdt az íróasztalomon, anyám pedig a nappaliban bőgött vérig sértve, mintha hétévesen tudatában lettem volna annak, mit is írok le, mintha vérkomoly dologról lett volna szó. Igazából engem már akkor sem az bántott, hogy napvilágra kerültek a gondolataim, hanem anyám viselkedése: a nyomozás utánam, ami szokását amúgy megtartotta, nemcsak az általam kibontott postai kézbesítésű levelekbe volt képes belenézni, hanem néha saját maga bontotta fel azokat, és úgy adta át nekem.
Felnőttem, gyerekeim vannak, de azóta sem tartom korrektebbnek a netes levelek ellenőrzését. Sem alkalmanként, sem szúrópróbaszerűen, sehogy. És úgy vélem, ha egy anya úgy érzi, neki bele kell néznie a szülöttje emailjeibe vagy fellesni a közösségi oldalára, az már lassan a jéghegy csúcsa: a bizalmatlanságnak bizony megvan az oka, amit nem a levelezésben kellene keresni akkor, hanem valahol máshol, és már sokkal korábban. És korántsem biztos, hogy a gyerekben.
