Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az anyaság, apaság ki-ki életében az egyik legfontosabb szerep, belülről mégis máshogy látszik, mint kintről.
Ki ne látott volna már boltban, utcán, cukrászdában eleinte visszafojtott feszültséggel, majd egyre nyilvánvalóbb ingerültséggel gyermekét regulázni próbáló nőt vagy férfit! Amikor a kicsi otthon rosszalkodik (bármit is jelentsen a szülő számára ez a szó), akkor is el tud szakadni a cérna, de a legtöbb anya és apa számára a nyilvános helyzet plusz feszültséget okoz. Úgy érzik, ez egy megmérettetés: vizsgáznak a közönség előtt, hogy elég jó, kompetens szülők-e.
Persze, senki nem tudhatja, mások hogy értékelik őt, egyáltalán rá figyelnek-e. De a közönség jelenléte és az apró visszajelzések a többségre úgy hatnak, hogy magunknak is felteszik a kérdést: elég jó, elég ügyes szülő vagyok-e ebben a helyzetben.
Hogy jó szülő-e az ember
Húsbavágó a kérdés, hiszen az anyaság, apaság ki-ki életében az egyik legfontosabb szerep. Azonban nincsen olyan objektív mérce, ami ezt megmutatná. Annál fontosabbá válik a környezet véleménye. Sokan mondják, hogy mivel a gyereknevelés nem tartozik másra, mint a legszűkebb családra, nem érdeklik a visszajelzések. Ám ez a kijelentés a legtöbb esetben inkább vágyat, mint valóságot fogalmaz meg. Ezt bizonyítja, hogy a családban az eggyel idősebb generációval gyakran támadnak feszültségek a vélt vagy valós kritikusságuk miatt. Noha az indulatok látszólag elvek ütközése körül bontakoznak ki, a mélyén a szülői kompetenciaérzés féltése áll mindkét oldalról.
Az sem véletlen, ha az egyébként nyugodt, udvarias gyermek éppen vendégségben nem viselkedik úgy, ahogy a szülei elvárnák tőle. Nem ritka, hogy valójában a szülőtől indul a szorongás, hogy vajon elég jó család képét sikerül-e mutatni, a csemetét pedig éppen az zavarja meg, hogy érzi, anya, apa nem úgy viselkedik, nem olyan oldott, mint máskor. A kisgyerek számára ez bizonytalanságot okoz, ami „rosszalkodásban” jelenik meg. Ettől persze a szülő igazolva látja félelmeit, és még feszültebbé válik.
Mindegy, milyen elvet vall a szülő, számít a külső vélemény
Érdekes módon koránt sem csak a klasszikus értelemben vett teljesítményközpontú szülőkre jellemző, hogy szeretnének megfelelni a környezetnek. Ők azok, akik szavaltatják, énekeltetik a csemetét, de legalábbis hangos, artikulált köszönést várnak tőle. Ám a liberálisabb szülők ugyanúgy vizsgáznak, csak saját szempontjaik szerint, amik számukra a kompetens szülő ismérvei.
A tágabb család és a barátok sokat segíthetnek egy-két jól időzített és ügyesen megfogalmazott visszajelzéssel. Gyakran az is elég, ha észreveszik, hogy kényes helyzet alakult ki, a szülő zavarban van, például, mert nem tudja megregulázni hisztériás rohamban kitört gyermekét, és diszkréten megvárják az esemény végét, tapintatosan jelezve, hogy nem figyelnek oda. Ilyenkor persze nehéz az embernek levenni a szemét a toporzékoló csemetéről, már csak azért is, mert valóban kíváncsi, hogyan rendeződik a helyzet, de ha igazán segíteni szeretne, kezdeményezzen beszélgetést a többi nem érintett szereplővel valamilyen más témáról, vonuljanak kissé arrébb. Így a szülő fellélegezhet, hogy kikerült a reflektorfényből, és sokkal könnyedébben oldhatja meg a helyzetet.
Nem csak elsőre nem megy
Azt hihetnénk, csak az első gyermeknél érzi úgy a legtöbb szülő, hogy bizonyítania kell rátermettségét. De a később született gyermekek újabb és újabb helyzeteket produkálnak, amiket el sem tudott volna korábban képzelni. Nem beszélve arról, hogy egyszerre figyelni két-három gyermekre, és mindannyiukra jól reagálni mennyivel nehezebb.
Egy hibát érdemes elkerülni, ami gyakran előfordul szülők között. Ne dicsérjük úgy a másik családot, hogy közben saját gyermekünkkel hasonlítjuk össze a mienk kárára! Jópáran hiszik, hogy szinte illik kicsit kritizálni, szidni gyermeküket mások társaságában. Megdicsérik a másik gyermeket, amiért ilyen önálló, bezzeg a sajátnak mindenért külön szólni kell. Vagy hogy szép csöndben viselkedik, bezzeg a mienk nem fér a bőrébe. Ezek a szülők talán szerénykedni akarnak, csak figyelmen kívül hagyják, hogy a gyermek számára mást jelent közlésük, mint nekik. Nem a szülő szerénységét, hanem az ő bántásukat, rosszabb esetben megalázásukat látják benne.
Dicsérjük hát nyugodtan a magunkét és a másikét is, hiszen ettől mindenki megerősödik, és tényleg a legjobbat hozza ki magából!
