Három éves a kisfiam, tavaly, tavalyelőtt már felköszöntött egy kis virággal, amit az apukájával szedtek. Akkor én még csak mosolyogtam, milyen aranyosak. Valahogy még talán nem is tudatosult bennem, hogy ANYUKA LETTEM.
Az, hogy engem hogyan köszöntenek fel, tárgyi értelemben kevésbé izgat, inkább azon gondolkodom már egy ideje, hogy milyen lesz, ha például az óvodában anyák napi rendezvényre leszek hivatalos. A gondolat elindítója az óvodai nyílt nap volt, amikor láttam, milyen lelkesen adják oda anyukájuknak a gyerekek az anyák napi meghívót, amit maguk készítettek el. Talán akkor esett le igazán, hogy hamarosan én is részese leszek majd egy igazi, nyilvános anyák napi felköszöntésnek. Idén a bölcsiben is volt Anyák napja, de az még nem a klasszikus szereplős, hiszen a gyerekek ahhoz még kicsik, meg amúgy is éppen azon a héten Olivér a nagyszülőknél előnyaral vidéken, úgyhogy nekünk ez kimaradt. (A nagyiéknál ugyanis most kelnek ki a kiscsibék, muszáj élőben látnia, annyira odavan értük).
Így nyertem egy kis időt, hogy felkészüljek a dologra. Mert igen, azt gondolom, ez nem olyan egyszerű, mint elsőre hangzik. Én még mindig olyan könnyen meghatódok, elpityergem magam, elég egy sima, hétköznapi aranyos vagy ügyes megnyilvánulás, egy éppen jókor kapott puszi vagy mosoly. Ha most kellene elmennem egy Anyák napjára, félek, hogy nem bírnám ki sírás nélkül. A könnyhullatás még hagyján, az odavaló, de mi van, ha az embert uralma alá keríti a pillanat, az a tény, hogy anyuka, és a kisfia most neki mond szépeket mások előtt és nagyon elkezd bőgni.
Bennem még elevenen élnek az iskolai anyák napi rendezvények. A betanult énekek, versek a maguk egyszerű szépségükben örökre rögzültek. Van, hogy jókedvemben éppen egy ilyen dalocska jut eszembe, s függetlenül évszaktól, például az „Orgona ága, barackfa virága"-kezdetű anyák napi slágert dalolászom. Emlékszem a betanulásra, a próbák hangulatára, az önkéntes szülőkre, akik megszervezték és gyakoroltatták velünk a műsort. És persze az előadásra, hogy mindig mennyire izgultam, nehogy elrontsam a szöveget. Meg hogy más se. Izgalmamban nem is nagyon mertem ránézni a felnőttekre, de néhány kép azért megmaradt.
Piros fejű, zsebkendőt szorongató anyukák, akik próbálják elfojtani meghatottságukat, és csak szemérmesen pityeregnek, hullajtják a könnyeiket. Diszkréten. Arra kifejezettem emlékszem, hogy volt, aki nem is könnyezett, legfeljebb csak mosolygott, de volt pókerarcú anyuka is közöttük. De ők vajon hogyan csinálták?
Most, amikor arra gondolok, hogy nemsokára majd nekem kell ott ülnöm, a kikészített kis széken a többi anyuka, esetleg nagymama és apuka gyűrűjében, s végig kell néznem a műsort, ahogy a gyerekek nekünk énekelnek, szavalnak, szinte rettegek. Most még mindenképpen felkészületlennek érzem magam, mert bevallom amúgy is elég érzékeny vagyok, ráadásul még szégyenlős is, de nem szívesen szemléltetném ezt mások előtt. Most azért abban bízom, hogy az az egy év, ami az anyák napi debütálásig eltelik, talán elég lesz, hogy kellően felkészüljek, felnőjek a helyzethez. Vagy erre felkészülni nem lehet? Vannak netán trükkök, tippek, amivel könnyíteni lehet a helyzeten?
