Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Te hagynád éjjel nevelési célzattal üvölteni a gyereket? Hidd el, tökmindegy.
Akinek csecsemője van, pláne nemalvó csecsemője, előbb-utóbb nekiáll áttanulmányozni a szakirodalmat. Aztán valószínűleg a kardjába dől.
Mostanában bármit is olvastam az alvás témakörében, minden könyv és szakértő azt javasolja, a gyereket nem szabad sírni hagyni. Még a Szuperdadus is erről beszélt a legutóbb (sőt írt a könyvében is), és ami nekem például már a műsorban is feltűnt, hogy mindig a kedves szülők gyerekei viselkednek a legdurvábban. Azok, akik normálisan próbálkoznak, akik – már amennyire ezt egy műsorból meg lehet állapítani –, felelősen próbálnak meg gyereket nevelni. Persze sok olyan is van, akik egyszerűen nem hallgatnak a józan észre, vagy nincs nekik, de az megint más tészta.
A legtöbb szakértő a témában azt mondja: ha éjszaka nem hagyod sírni a kicsit, amikor felébred, az sokkal közelibb, intimebb, teljesebb szülő-gyermek kapcsolatot eredményez majd, ha felnő a gyerek, sőt, a tinédzseréveket is elviselhetőbbé teszi majd.
De ez nem feltétlenül van így.
Nálunk a családban mindkettőre volt példa.
Amikor én és az unokatesóim kicsik voltunk, Dr. Spock és az akkori szakértők (meg a védőnők, stb.) mind azt javasolták a fiatal anyáknak, hogy hagyják sírni éjjelente a gyereket, "csak erősödik tőle a tüdeje". Majd megszokja és abbahagyja. Ugyanígy ment az éjjeli, szabályos időközönként történő etetéssel és megannyi más dologgal. Szóval anyám hagyott engem és bátyámat üvölteni, és mivel én már akkor is elég makacs gyerek voltam, a családi krónikák szerint volt, hogy 3-4 órán át ment a muri. (Állítólag a dolog meg volt beszélve a szomszédokkal, és őket nem zavarta.) Majdnem egyéves voltam, amikor elkezdtem átaludni az éjszakákat, de egészen addig este hattól 10-11-ig üvöltöttem. Az orvos azt mondta anyunak, hogy ez normális dolog, úgyhogy ő nem is tett semmit ez ügyben – és csak évekkel később derült ki, hogy tejérzékeny vagyok, és az esti etetés után valószínűleg órákig görcsölt a gyomrom. Az üvöltés ellenére tinédzserkoromban semmi durvát nem csináltam (bár arról anyuval sosem beszéltünk, neki mit jelentett az az időszak), és anyuval mind a mai napig ideális a kapcsolatunk, mindin nap beszélünk, és így tovább.
Ehhez képest
Nagynéném egyedül nevelte az unokaöcsémet. Ez persze lehet, hogy beleszámított, de Petire mindig oda volt figyelve, ha baja volt, mindig volt kihez fordulnia, és persze kisbabaként soha nem hagyta az anyukája sírni. Peti gyakran aludt piciként az anyjával, és tulajdonképp úgy lett nevelve, ahogyan a mai szakemberek azt javasolják: megértőn, demokratikusan, megengedőn.
Peti 20 éves, életében nem volt egy rendes munkahelye, de már túlvan pár komoly drogos kalandon, volt őrizetben mert összetörték egy haverja anyjának az autóját, és persze az iskolában sem teljesített túl. Most autószerelő, és bár az anyjánál lakik, nem sokat beszélnek.
Melyik a helyes út?
Nincs egyértelmű válasz. Annyi minden befolyásolja a gyerek fejlődő lelkét, és annyi benne a már hozott anyag, hogy nem szabad azt hinni, egyetlen dolog, mint az alvás majd meg tudja változtatni a jövőjét vagy a veled való kapcsolatát. Túl sok dologtól függ az. Éppen ezért ne vedd szentírásnak, amit a könyvekben olvasol. Néha bízz magadban is egy kicsit.
