Náluk sír? Tényleg? Nálam bezzeg... Bezzegnagyik versenye az unoka kegyeiért. Ismerős a helyzet?
Nem akarok beszállni, de kimaradni sem tudok a nagyszülők versenyéből. Mert kölcsönösen kérdeznek: Évánál hogy érezte magát a gyerek? Nála is sír, ha ott hagyod? Nála nem? Hát, Kicsi Lány, nagyon rosszul esik, hogy Évával jobban érzed magad, mint velem. S közben látom, hogy az érzelmeit amúgy jól palástoló nagymama kis híján elsírja magát, ami persze, hogy szíven üt. A másik is érdeklődik, hogy milyen volt Lucának Ildikónál? Ott bőg szegény? (Képzeletben önkéntelenül is kihúzza magát, hogy nála bezzeg nem zokog a gyerek.) S ha ez nem lenne elég, akkor bejön a képbe a régen nem látott nagypapa, akire mindkét nagymama fúj.
Kicsi Lányt már sajnálom, mert meg kell felelnie a nagyszülők elvárásainak, akik természetesen azt szeretnék, ha kiválóan érezne magát náluk a gyerek, ha egyfolytában kacagna. Ehhez képest legutóbb még a sarkon is hallottam, hogyan zokog utánam Luca. Nyeltem a könnyeimet, menekültem, hogy ne halljam a sikítását és közben arról igyekeztem meggyőzni magam, hogy a leválás természetes velejárója az életnek és hogy pár perc múlva megnyugszik és utána már jól fogja érezni magát. Hogy el kell engednem és neki is el kell fogadnia azt, hogy nem vagyok mindig mellette.
Mert Kicsi Lány - az apját leszámítva - valóban elég tartózkodó mindenkivel szemben. Ezt viszont senki nem hiszi el addig, amíg nem akarja felvenni. Az apja vagy az én karomból, illetve a babakocsiból bárkinek széles vigyorral válaszoló gyerek ugyanis éktelen ordításba kezd, ha meg akarják fogni. Lucát hagyni kell, hogy maga közeledjen az idegen felnőtthöz. Nevezhetjük ezt szeparációs szorongásnak, de mondhatjuk azt is, hogy ilyen a természete, lassan oldódik.
Másutt
A kérdés csak az, hogy ha az amúgy sokat látott nagyszülőket ilyen nehezen tűri, akkor mi lesz, ha közösségbe kerül, ha bölcsődébe, óvodába kell járnia. Hogyan vészeljük át azt az időszakot, amikor a gyerek minden reggel könyörög, hogy ne hagyjam ott egyedül. Amikor látom, hogy elviszi a gondozónő és én tudom, hogy ez az élet rendje, mégis fáj. Az elmélettel persze nagyon is tisztában vagyok, hiszen mindent elolvastam már: acélozzuk meg magunkat, hogy a gyerek ne érezze, hogy engem is megvisel a döntés. Vigyünk neki valamilyen kedvencet, plüssöt, plédet, bármit, amin érzi az otthoni illatokat, ezáltal biztonságérzetet nyújt neki. Meséljünk neki sokat arról, hogy milyen lesz az óvodában. Kövessük az ottani napirendet, hogy könnyebben átálljon.
Köszönjünk el tőle és mondjuk meg, mikor jövünk érte. Mert az a legfontosabb, hogy megtanulja, megszokja, hogy visszamegyünk érte. S persze nekünk is meg kell szoknunk, hogy a kicsi bizony meg tud sértődni. Ezt már a 11 hónapos lányom is lazán produkálja: amikor megyek érte a nagyszülőkhöz, nem feltétlenül vesz rólam tudomást pár percig.
De nem baj, ez még mindig jobb, mintha sírva kapnám vissza
S a viszontlátás öröme azt is elfeledteti, hogy a nagyszülők figyelmen kívül hagyták azt, amit kértem, például, hogy ne járassák kézen fogva a gyereket, mert a gyógytornászok szerint nagyon nem tesz jót a gerincnek, ha addig erőltetjük a járást, amíg maga nem indul el. Kicsi Lány gyönyörűen halad a falra, bútorokra támaszkodva, ha viszont a kezét fogják, azonnal leül. Ugyancsak szeretném elérni, hogy ne etessék meg mindennel, főleg csokival ne, ha nem muszáj.
Tudom, egyéves kor felett már mindent ehet, de azt nem tartom normálisnak, hogy 12 hónapos korig csak bébiételt kap a baba, aztán hirtelen jó nehéz, csípős, paprikás, borsos, zsíros felnőttételek következnek, csak azért, mert elfújta az első gyertyát a születésnapi tortáján. Kellene némi átmenet. Kóstolgasson, ízlelgessen, aztán fokozatosan térjünk át az új étrendre. S nem kell üdítőkkel sem kínálgatni, már csak azért sem, mert a vízen kívül nem kíván mást. De a nagyszülők külön kategóriába tartoznak, mielőtt gyermekem született volna, mindig azt mondtam, hogy a szülők dolga a nevelés, a nagyszülőké a kényeztetés. S ezt nem szabad elfelejteni - nekem sem.
