Ezt ismételgetem magamnak, de a két gyerek mellett így nyáron szinte alig tudtam elmenni futni. Pedig nincs kifogás: két hét és indul a Félmaraton.
Nem hiszem el: az elmúlt három hétben mindenhová cipeltem magammal a futócuccot, de heti egynél nem tudtam többet futni. Szánalmas.
Persze valószínűleg könnyebb dolgom lenne, ha nem nyár lenne. Mert akkor lenne valamiféle rendszer az életünkben. Az egyik gyerek elmenne bölcsibe, a másik meg a nagyinál dekkolva várná boldogan, amíg anya megérkezik a Normafáról. Most viszont napjainkat az időjárás határozza meg, ha szép az idő, lemegyünk a Balatonra, ha esik, hazajövünk vagy meglátogatjuk a távolabb élő nagyit. A nap végére pedig ettől az állandó készenléti helyzettől olyan fáradt vagyok, hogy eszembe sem jut futni menni. Na jó, ez nem igaz. Eszembe jut, csak képtelen vagyok rá.
Amikor sikerül kirugdosnom magam a betonra, akkor viszont rettentő jól érzem magam. Bennem (és velem) van az erő, formásnak, fittnek és lelkiekben erősnek érzem magam, legyőzhetetlennek, egyszóval magam vagyok Luke Skywalker és Steven Segal reinkarnációja, csak több az arcmimikám. Legalábbis az első 6-8 percben így van. Utána már csak jó dolog a futás, majd hamarosan már kérdőjellel teszem fel magamnak ezt a mondatot, hozzátéve azt, amit a férjem mond erről mindig, miszerint mi a fenének csinálom. Lassulok. 3 km-ig oké, a negyedik biceg, az ötödiknél már csak az vigasztal, hogy már hazafelé tartok. 40 percbe telik, és ha nem lenne velem a Faithless vagy a Guns'n'Roses, mint egygombnyomásos húzóerő, szerintem sétálnék hazafelé, sőt, ha pénz is lenne nálam, megtolnám egy fagyival.
De nem. Kitartok. Két hét múlva 8 km vár rám. És mostani lelkes, számítógépen elszállt agyam csak azt kiabálja a háttérben: "Hajrá, Kovács néni!"
Hát hajrá.
