Vajon a hetvenes években mindenki tökéletesen nevelte a gyerekét vagy csak anyáink felejtették el, milyen is a kisgyerekes lét?
Amióta gyerekem született, folyamatosan hallgatom családtagjaim gyerekéveinek történeteit. Húgom, én, férjem, az ő testvére, valahogy mindannyian csodagyerekek voltunk, soha nem volt gondunk az alvással, evéssel, szorulással, soha nem szartuk le anya kezét az éjszaka közepén, és ő mindig megőrizte hidegvérét és jókedvét. Vajon mi voltunk tökéletesek vagy anyáink szenilisek?
A legjobb ebben András, a férjem anyja. András és nővére, Nelli tökéletes gyerekek voltak: ettek-aludtak piciként, kéthetes koruktól átaludták az éjszakát, mindig rendesen ettek és soha nem voltak betegek. Bezzeg az én fiam! "Ez a gyerek éhes, nincs elég tejed! Nem kéne neki tápszert adni, vagy valamit?" "Hogy lehet, hogy Dani még mindig felébred éjszakánként? Nem tudod máshogy szoktatni?" "Mi minden délelőtt tanultunk a gyerekekkel, mondókáztunk, kirakósoztunk, miért van, hogy ez a gyerek nem bír megülni a fenekén?"
Szinte minden látogatáskor volt valami okosság, amit már csak illendőségből is végighallgattam, csak nem bántom András anyját egy ilyen miatt? Fülön be, fülön ki, ez volt a taktika. De azért a kérdések csak célba értek, hiszen természetesen én is tele vagyok kétségekkel, hogy vajon jól csinálom-e ezt a gyereknevelősdit. Nagyjából jól, hiszen a gyerek él, beszél, okos, illedelmes, tehát, ahogyan András néha emlékezteti is az anyját, nagyon nem csinálhatjuk rosszul a dolgot. De a kérdés azért bennem van: vajon ennyivel jobb gyerekek voltak akkoriban, vagy csak mi kétkedünk magunkban túl sokat?
Hajlok az utóbbira. Hiszen akkoriban elég volt fellapozni Dr. Spock örökbecsűjét, és már jött is a tehéntejes higítás aránya, a kólika megoldása vagy az altatási és szoptatási rend. Nem volt fölösleges információhalmaz, és mivel MINDENKI Dr. Spockból volt okos, nem volt vita sem a játszótéren, sem az illetékes intézmények között. A mai kért és kéretlen információdömpingben már a lázat is vagy százféleképpen lehet csökkenteni, a gyerek fekvésének módjában (hasra? hátra? lapjával?) sincsen egyetértés, és gyakorlatilag semmilyen irányból nem kap a gyereket nevelő egyértelmű iránymutatást. Marad az, hogy ösztönből próbálok jó szülő lenni.
Persze az sem egyszerű mutatvány. Pár napja a szekrényt pakoltam, Dani meg hol másutt sertepertélt volna, mint a szék lábánál, amin álltam. Ahogy leemeltem az egyik kinőtt ruhákkal teli dobozt, a tetejéről leesett egy cipősdoboz, természetesen a sarkával egyenesen Dani fejére. Szegény kicsi üvöltött, és hatalmas púpot növesztett a feje búbján. Amikor ezt anyámnak elmeséltem, felhorgadtak benne a nagymamai ösztönök, és azt kérdezte: "Hát nincs ennek a gyereknek anyja?!" Persze nem így értette, de azért rendesen megbántott a kérdéssel. A hetvenes években soha nem történtek véletlenek? Akkoriban senki nem csinált hülyeséget? Onnan datálódnak a mai ősanyák, akik tökéletesek, és gyerekeiket is tökéletesen nevelik? (És ha így van, az hogy lehet, hogy én tele vagyok olyan sérülésekkel, amelyek onnan származnak?)
Ettől még nem biztos, hogy ez vagy az a kor jobb lenne a másiknál. Csak nem feltétlenül emlékszünk rájuk pontosan...
