Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem kifejezetten szülés előtt álló nőknek való olvasmány, de a civil kurázsi szempontjából mindenképp érdekes. Lesújtó és tanulságos történet egy hazai szülésről.
Olvasónk, Lejla kórházas élményeinek első részét a múlt héten olvashattátok - és a második részt sem ajánljuk azoknak, akik most állnak szülés előtt. Lejla 27 órás vajúdás után a szülés utáni ébredéskor tudta meg: nagy a baj. A sztori itt szakadt félbe, de a Poronty olvasók is lázba jöttek: mi történt utána? Innen folytatjuk.
A férjem, Csaba elmondta: amikor betoltak császármetszésre, azt gondolta, na most már minden rendben lesz. Pár perccel később kiszóltak a szülőszobáról: “Gyerekorvost!” Ekkor már tudta, hogy baj van.
A szülőszobából kihozták a kisfiunkat, és mint minden babát, őt is öltöztetni kezdték, a férjem pedig nagy örömmel kezdett fényképezni – majd a harmadik képnél ráeszmélt, hogy ez a baba nem olyan, mint a többi előttünk született baba. Nem sírt, csak feküdt, szürkés színe volt. Ezután a kezébe adták, de csak pihegett. Kivitte megmutatni a szüleinknek, de nem sokat időzött kint, mert érezte, hogy valami nem stimmel.
Mint később kiderült, a kicsit olyan mélyről kellett kiemelni, hogy mire sikerült kiszedni, már nem lélegzett, így a légzését be kellett indítani. Ezután garatoxigénre tették. Csaba kérdezgette, tudják-e, mi a baja, erre az orvos azt mondta, pár napig megfigyelik, aztán majd meglátják, de valószínűleg a központi idegrendszere károsodott.
Na, több se kellett a férjemnek, az összes orvos ismerősünket és barátunkat felhívta. Egy barátja azonnal bejött hozzá a kórházba, hogy lelkileg támogassa. Ez hangozhat furán, hogy más orvosokat hívunk fel kérdéseinkkel, de ki ne tenne így, ha baj van? Ráadásul minden orvos azt mondta, hogy azonnal intenzív ellátásra van szüksége a kicsinek, és minden óra döntő jelentőségű lehet.
Csaba ekkor bement a gyerekorvoshoz, és faggatni kezdte, tudja-e pontosan, mi a kicsi baja. Fogalma sem volt. “Akkor meg tudja mondani, hol tudják megmondani, mi a baja?!” “Igen.” “AKKOR MI A FRANCOT KERES ITT EZ A GYEREK?” – kérdezte a férjem felindultan, – “miért nem viszik át oda, ahol tudnak rajta segíteni?!” Az orvos azt válaszolta: meg akarja figyelni öt napig. Csaba kiborult. És megkérte (jó, felszólította) az orvost, hogy szállíttassa át a gyerekünket, amíg nem késő.
A baba, Zalán, az I. Sz. Gyerekklinika PIC osztályára került. Előtte három percig a kezemben tarthattam. Gyönyörű volt. Egy piros kis takaróba volt tekerve, nagyon picike volt. Hozzászóltam, rám próbált nézni, de a szemei össze-vissza álltak. Anyai ösztöneim azt súgták, nem lesz semmi baj, ezt próbáltam neki is elmondani. Emlékszem, mennyire puha volt a kis bőre, mikor megpusziltam a homlokát. Ez nagyon boldoggá tett. De tudtam, nincs több időnk, hiszen neki meg kell gyógyulnia. Azt súgtam neki: „Menj, és gyógyulj meg!”, majd a nővér elvette a kezemből, és a következő három napban nem láttam.
Ez a három nap volt életem legfájdalmasabb 3 napja.
A kórházi szobában rajtam kívül két kisbabáját szoptató anyuka volt. Egy kisfú és egy kislány anyukái. Irigyeltem az örömüket, és jó volt látni azt a két egészséges csöppséget...
A szülészorvos aznap délután bejött, és vidáman mesélte, hogy lejárt szavatosságú szert adtak a gerincembe, ezért nem hatott. Viszont emiatt 24 órán keresztül nem kelhetek fel. Nem is bírtam volna, mert belázasodtam.
Második nap
Csaba másnap a kicsinél kezdett, majd bejött hozzám, és elmesélte, mit mondtak a klinikán. Zalán egynaposan átesett első MR-vizsgálatán, ahol kiderült, a szülés során agyi infarktust kapott, és oxigénhiányos állapota miatt nem volt izomtónusa a nyakán és a vállain. Szegény kicsikémből hat drót lógott ki, az orvosok pedig azt mondták, valószínűleg egy életen át tolókocsiba fog kényszerülni.
Nagyon sírtunk, de úgy döntöttünk, nem baj, akkor is a mi gyerekünk, így is teljes életet fog élni. Majd úgy rendezkedünk be.
Délután már felkelhettem. Úgy döntöttem, nincs idő tétlenkedni, a baba érdekében meg kell erősödnöm. Csaba segítségével zuhanyozni készültem. Zuhany után nekiláttam a tejem beindításának, elő a mellszívót, Csaba átrohant a klinikára, majd új hírekkel érkezett: az orvosok szerint talán mégsem tolószékben él majd a kicsi. Javul az állapota, bár még mindig nem sír.
Megpróbáltunk erőt gyűjteni, mert tudtuk, szükségünk lesz rá. A barátaink éreztették, hogy mellettünk állnak, ami sokat számított, és mivel mi hívők vagyunk, még ugyanezen a napon két misét is mondtak Zalán gyógyulásáért. Másnap reggel felsírt.
Ugyanezen a napon a karom, amelybe az infúziót kötötték, hatalmasra dagadt – alig bírtam mozdítani. Az orvos szerint ez teljesen normális – szerencsére az osztályos nővér nem így gondolta, és azonnal kiszedte a tűt. Mint utólag kiderült, a barnul, amit a vénámba helyeztek átszúrta a véna falát és az infúzió a szövetekbe ürült. Egy hétig tartott, mire rendbejött a karom.
Harmadik nap
Mivel az István, ahol szültem, és a Klinika nincs túl messze, a harmadik napon a férjem úgy döntött, szerzünk egy tolókocsit, és átmegyünk a picihez. De nem adtak, mondván, vagy a saját lábamon megyek vagy sehogy... Így a saját lábamon mentem el az autónkig. Minden gödör vagy bucka hatalmas hasi fájdalmakat okozott, olyan érzés volt, mintha ki akarnának ömleni a beleim. A mentőparkolónál tett ki a férjem, és kérte, várjam meg, amíg leparkol. Ekkor felnéztem, és egy irdatlan hosszú lépcsősort láttam magam előtt. Arra gondoltam, képtelen leszek erre felmenni, és majdnem sírva fakadtam. De Zalán ott várt a lépcsősor másik végén...
A férjem azt mondta: „Gondolj csak bele, a kisfiadtól csak ez az ajtó választ el, hogy láthasd.” Na ekkor végképp eltörött a mécses, egymás vállán sírtunk. Feljutottam. Becsengettünk az intenzívre. Kijött egy nővér, és kért, hogy várjunk türelemmel, mert Zalánt vizsgálják. Amikor végre hozták a picit, abban a percben minden fájdalmam elmúlt, hatalmas boldogságot éreztem, és nem is tudtam másra gondolni, csak arra, hogy végre itt van és vele lehetek. Betették a kiságyába és rákötötték a szükséges dolgokat. Odaléptem hozzá és megsimogattam a homlokát. (Ez egyébként a mai napig megnyugtatja, ha nyűgös.) Megpróbáltam megszoptatni. Bár tejet nem tudott inni, de azonnal próbálkozni kezdett. Ez jó jel volt.
A negyedik nap. Meg az ötödik és a hatodik.
Hazamentünk. Nem hárman, ketten. A lakás üres volt. (Én közben olyan fejfájástól szenvedtem, hogy alig bírtam a javasolt fájdalomcsillapító nélkül, és folyamatosan rázott is a hideg. Az orvosom szerint nem kellett aggódni, tejlázam van.)
A negyedik és az ötödik nap már 20-20 percet voltam Zalánnal – azért nem többet, mert nem bírtam többet a széken ülve eltölteni. Éjjelente olyannyira fájt a medencém, hogy ülve tudtam csak aludni, ráadásul a sebem is nagyon csípett. A hatodik nap reggelén éppen a kórházba készültünk. Én a fürdőszobában álltam, amikor valami elkezdett a hasamból a földre folyni. Világospiros színe volt. Rettenetesen megijedtem, és kiabáltam a férjemnek, aki próbálta elállítani, de hiába kötözte át, a kötés pillanatok alatt átázott. Azonnal hívta az orvosomat, aki azt mondta, csak délután ér rá a magánrendelésén, vagy ha ez nekünk nem jó, menjünk az ambulanciára. Az ambulancián egy nagyon ügyes doktornő kinyomta a sebemből a gennyet – mert az volt –, és átmosták a sebemet. Azt mondta, feltehetőleg coli fertőzésről lehet szó. Sokkal jobban éreztem magam utána, hiszen elmúlt az a feszítő fájdalmas érzés. A hasamból még két héten át folydogált a genny, és minden nap át kellett mosni, de a körülményekhez képest gyorsan felépültem.
A hetedik nap
Hazahoztuk Zalánt. Hosszú és küzdelmes évek álltak előttünk, de nem bántuk. Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert Zalán a vizsgálatok szerint az esetet maradandó károsodás nélkül úszta meg – az intenzíven őt kezelő orvos szerint a gyerek orvosi csodának számít. Zalán szerintünk is csoda.
Az ötödik héttől Dévény-tornára jártunk és bizakodtunk. A korai fejlesztés kritikus, a foglalkozásokon pedig sokat megtudtunk az oxigénhiányos állaportól és kezeléséről. Mivel Zalán nyelésével is gondok voltak, darabos ételt csak kétéves kora körül kezdtünk adni neki (én meg még most is izgulok, ha egy gyereknél müzliszeletet látok). Viszont nehezen szokja az új ízeket – kivált, ha nem tetszik neki a színe. Bár ez lenne a legnagyobb probléma...
Aztán
21 hónaposan kezdett el járni. 28 hónaposan észrevettük, hogy kicsit bizonytalanul megy, azóta a torna mellett úszásra is hordjuk, ahol egy speciális kezeléssel az egyensúlyérzékét is helyretették. Zalán most 33 hónapos, azaz lassan 3 éves, és a fejlesztéseknek köszönhetően egyre erősödik. Most kezd beszélni. Nemrég kezdte a bölcsit. A héten egyedül végigment egy pallón. Nagyon büszke voltam rá.
Most már pont úgy néz ki mint egy átlagos gyerek.
Remélem, átlagos is marad.
Mint bármely más gyerek.
Lejla
