A bölcsőde sokáig úgy élt bennem, mint az Állami Kollektivista Gyereklerakó és Elfekvő Központ, amely az ovihoz és az iskolához hasonlóan a legsötétebb posztkádári konformizmusba töri bele a gyereket. Seres László szubjektív.
Új szerzőnktől is azt kértük, írjon bölcsődei tapasztalatairól. Megtette. Seres László porontyos sztorijait mostantól minden héten olvashatják.
Mindenekelőtt teljes tiszteletem a Porontynak, hogy bölcsődébe invitált három képviselőt, ami még akkor is hasznos, ha az akcióról valamiért Mao elnök ugrik be, aki a mezőre küldte dolgozni az értelmiséget. A bölcsis nénik (tényleg, mér' mindenhol nénik ők, a másik, hogy mér' hívjuk őket néninek, ha részben huszonéves bombázók?) ugyanis tényleg megérdemlik, hogy ne a társadalmi tápláléklánc legalsó szegmensébe száműzzük őket, ugyanez vonatkozik persze az ápolónőkre és a tanárokra is, figyeljük csak meg, cseh kollégáikhoz hasonlóan Németországban meg Angliában fognak majd kibontakozni, szakmapolitikailag. Kár lenne, ők, a Haza és a zemberek is többet érdemelnének.
A neve elhallgatását kérő S. Hanna (5) már rég ovis ugyan, de ő, és általa mi, rengeteget köszönhetünk a bölcsődének. Az sosem volt vita tárgya, hogy bölcsi vagy nem bölcsi, mindketten dolgozunk, dönteni könnyű volt, helyet szerezni nem, a várólistás agyrémbe ne is menjünk bele. Kételyeim leginkább azért voltak, mert huzamosabb ideje alapos és mély előítélettel viseltetek mindennemű állami intézmény iránt, igen, ebbe az un. „önkormányzatok” is beletartoznak. A bölcsőde sokáig úgy élt bennem, mint az Állami Kollektivista Gyereklerakó és Elfekvő Központ, amely az ovihoz és az iskolához hasonlóan a legsötétebb posztkádári konformizmusba töri bele a gyereket, Gézuka, most azonnal becsukod a szemed és alszol, mint a többiek. Nos, az önkorm... államosított iskoláról máig ezt gondolom. Két alaposan megtapasztalt intézményről, a körzeti bölcsiről és oviról azonban már nem.
Ahogy látom, a legtöbb zember számára valahol luxus úgy feltenni a kérdést, hogy bölcsi vagy nem bölcsi, ha igen, akkor önkormányzati vagy privát, ha bármelyik, akkor hány hónapos-éves kortól. Lószart, mama. Aki dolgozik és nő, azt a gyermek megszületése után legkésőbb tegnapelőtt visszavárják, de max. három hónap után fogy a türelem, nem biztos, hogy ezt a pozit tartani tudjuk magának, drága, tudja, hányan ölnének ezért a jobért? A magyar férfi meg ugye többnyire 8-18-ig gürcöl, de minimum, otthon maradnia már akkor is necces, ha a kispöcs megfázik és fél napig vigyázni kell rá, nemhogy permanens bevethetőség. (Tényleg, és azt hogyan menedzseli az átlagos család (ha van ilyen), hogy mindig legyen, aki időben odaér a gyerekért a bölcsibe/oviba?). Úgyhogy szociális helyzet ide vagy oda, a bölcsi alapszükséglet, és ahogy hallom, egyre több a csak pár hónapos kliens az intézményben.
A megfelelő bölcsi kiválasztásánál nem hagyatkozhatunk másra, mint a Demcsák Zsuzsa-féle kritériumokra (és szegényt hogy meghurcolták, amiért fontosnak tartotta az emberi és intézményi minőséget): ha van választási lehetőségünk, bizony kerülni fogjuk a primitív, koszos, abuzált és/vagy agresszív gyerekek uralta terepet. Ezt az attitűdöt lehet learrogánsozni, önzőzni, valójában szerintem nincs szülő, aki ne erre törekedne. Ha teheti.
Hanna kétéves korában kezdte meg hosszú menetelését az intézményrendszerben, és számos szerencsés tényezőnek, incl. egy Margit néni nevű földreszállt angyalnak köszönhetően soha semmi gondja nem volt a bölcsivel. A beszoktatás történelmi léptékkel nézve izgalmas két perc volt, reggelente simán és jókedvűen engedett el minket, még akkor is, amikor este csak úgy volt hajlandó elaludni, hogy fogni kellett a kezét.
Más hasonló intézményekről szóló horrorisztikus urbánus legendákkal szemben a mi körzeti bölcsink nem állami kényszerzubbony, hanem a lehetőségek kreatív, színes-dalos tárháza volt. Semmi indoktrináció, semmi alázatra nevelés, semmi „az egyén semmi, a közösség minden.” Minden egyes gyerek számított, a láthatóan szegény sorból jövő Emma is, akinek az anyja üvöltött a gyerekeivel az utcán, és aki aztán hamar el is maradozott. Mindenkire figyeltek, mit szeret, mi érdekli, mit (nem) eszik. Lányunk azóta sem evett olyan választékosan, mint ott és akkor, a bölcsi óta hozzá sem nyúl pl. főzelékekhez.
Viszont a mai napig pár hetente elmondja, hogy most már ideje meglátogatni Margit nénit.
