A hét végére képviselőink nem csak kifáradtak, de új ötletekkel felvértezve fel is tüzelték magukat a munkájukba való visszatéréshez. Ertsey Katalin utolsó posztja sem annyira aznapi beszámoló, mint inkább elmélkedés arról: mit, hogyan tovább.
A hét végére képviselőink nem csak kifáradtak, de új ötletekkel felvértezve fel is tüzelték magukat a munkájukba való visszatéréshez. Ertsey Katalin utolsó posztja sem annyira aznapi beszámoló, mint inkább elmélkedés arról: mit, hogyan tovább.
Itt a vége. Péntek du fél 6 körül kijöttem az ajtón, miután mindenkitől elbúcsúztam, és 10 percet ültem az autóban, mielőtt el tudtam volna indulni. Sokféle, elég vegyes kavargott bennem. Fáradt voltam, hogy ne lettem volna fáradt, a gyerekeket is úgy kellett keltegetni 3 után... A hétvégén kivételesen nincs kongresszus, csak egy megbeszélésem van, amihez nem kell korán kelni. Be tudjuk hozni az elmaradt szülinapi köszöntéseket, és végre együtt tudok lenni a gyerekekkel, akiket a héten alig láttam. Pénteken Zsófi, a bébiszitterünk hozta el őket, egy másik anyuka segítségével, volt egy kis kavar, meg félreértés, jaj, ilyenkor bizony furdal a lelkiismeret. A héten még kétszer más hozta el őket, de a 80 éves nagypapát már nem akartam harmadszor is terhelni. Egyszóval: jó, hogy már vége a hétnek. A derekam jól van, az achillesem fáj, de az nem újdonság, hétfőn végre tudok újra kezelésre menni.
Nem gondolom - egyes kommentelőkkel ellentétben :)) -, hogy az összes politikusnak inkább a bányába kéne mennie dolgozni, vagy tűzoltónak. Nekünk, újaknak, sajnos el kell viselnünk, hogy a "régiek" viselkedése és korrupciója miatt szinte minden egyes politikust egyaránt megvet a nép, tekintet nélkül arra, hogy az elmúlt akárhány évet az egyik viszkis és nokiás dobozok pakolásával (de említhetnék grippen aktákat is), a másik meg mondjuk a szociális vagy a civil szférában töltötte. Azt remélem, hogy hétfőn, amikor a bölcsődei dolgozók képviselői is beülnek velünk egy napra a parlamenti patkóba, az is kiderül számukra - és erről be is számolnak - hogy az sem láblógatás és havajdizsi. Különösen nem ellenzékből, és különösen nem most.
De ezentúl még inkább arra fogok törekedni, hogy - ha nem is ilyen látványos módon - de azokat a problémákat is megmutassam, amelyek mostanában láthatólag nem nagyon érdeklik a politikusokat: az átlagember egyre nehezebb megélhetését, a kilátástalan küszködést, és azt, hogy bizony kiöli az emberből a legmagasabb fokú hivatástudatot is a filléres megélhetési gondok feltorlódása. Hogy közhelyesen mondjam, ezen a héten a nemzet napszámosai közül is a marokszedők között éltem, és azt gondolom, hogy ez így nem mehet tovább. Remélem, ezt azok a képviselőtársaim is így gondolják, akik döntési helyzetben vannak.
De hogy ne megint rosszkedvűen zárjam, be kell vallanom, hogy a gyerekektől való búcsú nem viselt meg annyira, mint gondoltam. Na, nem azért, mintha nem tudtam volna hosszan elérzékenyülni, ha ők is hajlamosak erre. De hálistennek, amikor eljött a búcsú pillanata, vagyis megjött az apu vagy az anyu, akkor az addig órákig az ölemben ülő gyerek úgy lőtt ki, mint a rakéta. És ez így van rendjén. :)
A heti összesítést a kiadásokról vasárnap este fogom elvégezni, addig még vár rám egy kis munka és sok családi élet.
