Miért vagyok parkolópályán, ha a hétvégi programokról van szó?! Családosok: miért kerülitek a szingliket?
Nincs gyerekem, és bár már nagyon szeretnék, egyelőre nem tartok ott, hogy legyen. Van viszont megannyi családos barátom/barátnőm, szeretek a gyerekeikkel lenni, és mindent összevetve normális ember vagyok. Mégsem értem, miért vagyok parkolópályán, ha a hétvégi programokról van szó?! Családosok: miért kerülitek a szingliket?
Zita az egyik legjobb barátnőm volt. Együtt nőttünk fel, együtt sportoltunk, gimiben osztálytársak voltunk, és bár máshova jártunk egyetemre, hétvégenként csomószor mentünk együtt szórakozni vagy csak beszélgetni valahova. Amikor megismerkedett Matyival, eleinte sok dolgot csináltunk együtt: jártunk a Normafára és kutyát sétáltatni, moziba, cukrászdába, mentünk együtt a Balatonra, de még síelni is voltunk közösen. Jól kijöttem Matyival is, semmi csajos féltékenység, ilyesmi: örültem, hogy boldogok.
Azután Zita teherbe esett. Akkor egyszer csak áthelyeződtek a súlypontok, nincs ebben semmi különös, sőt. Nem zavart, hogy akkor hirtelen Katával lett a legjobb együtt lógni (ja, Katának egyéves volt akkor a lánya), de az már fura volt, hogy Kata mindenben tudta a tutit, nem csak a gyerekvárást és -nevelést illetőleg, de ő volt az autentikus információforrás a főzésben, lakberendezésben, mozifilmekben és így tovább. „Hivatalosan” Zita továbbra sem került, de azért abban a felfokozott állapotban jó, ha kéthavonta össze tudtunk futni. Pedig engem érdekelt, hogy mi van vele, ki lakik nála odabent, és az milyen érzés, oké, hogy nem ezzel töltöttem volna ki a napjaimat, de egy normális fokig tudni akartam róla.
Aztán megszületett az én barátnőm, Zita kisfia is: Bazsi születésekor megváltozott minden. Ami érthető is, én csak örültem, hogy pár hetesen már láthattam a kicsit, gyönyörű volt, és bár jó nagyok voltak a ruhák, amiket vittem nekik, nem az volt a lényeg, a játékokkal azóta is játszik. De Zita onnantól kezdve szuperanya akart lenni, és bár frusztrálta, hogy két hónapig gyakorlatilag szoba- és tréninggyatyafogságban volt, sehogy nem talált időt magára. Segítenék – mondtam. Nem hagyta. Csak amíg fodrászhoz elmész, vagy pihenni – semmi. Majd elmúlt a stresszes időszak, Zita kicsit lenyugodott, belátta, hogy a szuperanyaság hülyeség, mert inkább jó anya lesz. Szuper. Akkot összehozunk egy beszélgetőset? Persze, nemsoká.
Bazsi egyéves lett. Volt buli, három, de hát ilyenkor a tér a gyerekeké, így a jó. Én is csak röviden találkoztam Zitával és Bazsival, hogy odaadjam az ajándékot. Kérdeztem, mikor tudunk kávézni, felmennék, nem akarok zavarni. Majd. Baj van? Nincs. Csak... Csak.
Vannak az új kismamabarátok, akik valóban többet tudnak nálam a gyerekétrendről, az alvási rendről, a cukileszoktatásról és még százezernyi más gyermekes dologról. Vannak a játszótéri ismerősök, akik nélkül nem lehet majd átvészelni a hosszú téli játszótérmentes délutánokat. Vannak a nagyszülők, akik ugye kikövetelik maguknak a nekik járó unokaidőt. És van Matyi, ami meg természetes, hogy látna valamit a feleségéből.
Aláírom, mindez jogos. De hova tűnnek szülés után a régi barátságok? Lesz még olyan, hogy leülünk, és mondjuk az építészetről fecsegünk, vagy a régi sulistársainkról, netán Jolie-ék örökbefogadási szokásairól? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy szülés után az embernek erre újra igénye legyen, vagy egyszerűbb, ha én is szülnék egy gyereket és bekerülnék a klikkbe?
Nem tudom. De mielőtt a földbe döngöltök, hogy bizonyára szociopszichopata-komplexusom van, meg ha amúgy sincs gyerekem, menjek innen is, gondoljátok csak végig: mikor beszéltetek a legjobb (gyerektelen) barátnőtökkel a legutóbb? Remélem, nem túl rég volt. Talán ideje felhívni és megkérdezni, hogy van? (Jól fog esni neki.)
Gabi
