Ahogy belépek az ajtón azonnal átesem egy kukásautón, ami felborul, és hasából varázsütésre százezer üveggolyó gurul szanaszét. A Dolly Roll jut eszembe, és az „Elpattant egy húr…” Kabátban, táskával a kezemben leomlok az előszobaszőnyegre. Sírni tudnék.
Olyan fáradtan érkezem, hogy nincs erőm kiszállni az autóból. Ez a nap amúgy sem volt az enyém, másra sem vágyom, mint csendre. Könyv a kézben, és addig olvasni a kádban, míg kihűl a forró víz. Valaki adjon be közben egy szendvicset. De ne szóljon hozzám.
Nagy levegő, belépek az ajtón. Azonnal átesem egy kukásautón, ami felborul, és hasából varázsütésre százezer üveggolyó gurul szanaszét. A Dolly Roll jut eszembe, és az „Elpattant egy húr…” Kabátban, táskával a kezemben leomlok az előszobaszőnyegre. Sírni tudnék. (Nem a dalszövegtől.) A kövön pattogó, ugráló golyók hangja előcsalogatja a kukásautó gazdáját. Mosolyog. - Megjöttél? Mit csinálsz?- És leül mellém, puszil, ölelem. - Szeretnék valamit megbeszélni veled…- kezdenék bele a kukásautó rendeltetési helyének kifejtésébe, de ő felpattan és a kezemet fogva próbál felhúzni. - Gyere, kakiljunk egyet! És elszánt léptekkel indul a fürdőszoba felé.
Varázsütésre megfeledkezem mindenről. Ragyog a lelkem! Napok, hetek óta próbáljuk a teljes szobatisztaságot. Apjával közösen tíz percenként kérdezzük felváltva: nem kell pisilned, nem kell kakilnod? Majd lelkifurdalásunk lesz, és amikor a kicsi nem hallja, megígérjük egymásnak, hogy nem zaklatjuk ezzel, úgyis szól, ha kell neki. De valamelyikünk elbukik. És kérdez. Ő a fejét rázza és elmélyülten folytatja az aktuális munkát. Még arra is figyel, hogy mi ne kalandozzunk el. Egyszer csak megérzem a bajt. - Te, nem lehet, hogy bekakiltál?- Ő nem hallja, ügyet sem vet rám (ügyes húzás, néha bejön). Már tudom a választ... Aztán később már szól: -Most jön!- Megdicsérjük. Majdnem odaértünk a bilihez. Türelem, türelem, türelem. Eljön az idő, amikor időben szólni fog.
De hogy pontosan akkor, amikor az évszázad legrosszabb napján a földön ülök kabátban, és ráadásul így: „Gyere, kakiljunk egyet!” Ezt azért nem gondoltam volna. Mintha adrenalint pumpáltak volna belém, intravénásan. Felugrom, nevetek, kabát le, táska le, sietek utána. Segítek a gatyót lehúzni, és sikerre vinni a nagy dolgot. Büszke vagyok a fiamra. Kézmosás közben aléltan nézem őt. -Én nyomom! - ébreszt, és szemrehányóan néz, hogy megint elfelejtettem, ő nyomja a folyékony szappant. – Van egy ötletem! Ezzel a mondattal szoktam őt felcsigázni. Most is sikerül. - Mit szólnál, ha összeszednénk az elgurult üveggolyókat, és golyóversenyt játszanánk? Négykézláb feltöröljük az egy térben lévő előszoba-konyha nappalit, közben golyókra vadászunk. Nem mesélem el, hány kisautó kerül elő közben a virágtartó mögül, kanapé alól harci örömujjongás kíséretében. A kukásautó, pocakjában százezer üveggolyóval, irtózatos iramban halad a gyerekszoba felé. Mögötte egy majdnem teljesen szobatiszta gyerek, és én.
Egymás mellé hasalunk, fakockákból megépítjük a golyópályát, kihagyva a kapukat, ahová be kell gurítani a golyszlikat. Már semmi bajom a világgal. Játszunk.
Mire vacsorához ülünk, kipihentnek érzem magam. Az ágyban, elalvás előtt arra gondolok: ma végül nem is volt olyan rossz napom. Sőt, jó napom volt! Álljstop! Mondaná a párom, mert ez neki a szavajárása. - De mi van azokkal a sz*r napokkal, amikor a gyerek nem bír produkálni egy ilyen történelmi pillanatot?
Igaza van, igazatok van. Vallok, hogy bizony volt már olyan nap, amikor ugyanígy érkeztem haza. Kicsinyem azonnal rám hangolódik, és, mintha direkte rátenne még egy lapáttal. Ellenkezik, bárhogy próbálom utolsó energiámmal legalább a vele töltendő, közös három-négy órát jól csinálni. Mert én, ezt is bevallom, utolsó erőmig próbálom őt kihagyni az én személyes marhaságaimból. Hiszen ő nem tehet arról, hogy felbosszantottak, hogy semmi nem sikerült. Ő vár engem, akkor is, ha aznap rossz napom van. És azonnal megérzi, mi újság a Futrinka utcában. Láthatatlan szenzorainak mérési eredményei gyakorlatilag hibahatáron belül vannak.
És néha nehézkedik, mert én is. Pedig nem is tudok róla. És ha ő nehézkedik, tudjátok mit csinálok? Egyszerűen kívülről megnézem magunkat. Csak egy pillanat, de érdemes. Amikor mindjárt felrobbanok. Na akkor, azt a pillanatot elkapom (tízből nyolcszor sikerül, a kettőről külön írok majd). És akkor azt szoktam kérdezni: - Mit szeretnél?- A válaszok különbözőek, de fogódzkodónak pont jók. Innen már kanyarintom is az ő vágyát az én végcélom felé. Mindenkinek jó lesz. Mert a "mit szeretnél" azt jelenti: itt vagyok, neked vagyok. Nem ismerek nagyobb varázsigét.
