A sorozat 2. részében a családtagok sikeres összeismertetése után nehéz helyzetbe kerül a pótmama
Azt hiszem, az életben minden nagy horderejű változás olyan, amire igazából nem lehet felkészülni. Vagy inkább: készülni lehet, de kicsit vagy nagyon minden más lesz ahhoz képest, ahogyan elterveztük.
Nemcsak a saját gyerek születésével induló új életre, ahogy egy cikkben itt nemrég szó esett róla, hanem arra sem lehet igazán felkészülni, hogy az ember a párja három gyerekét is beilleszti a saját életébe. Onnantól kezdve új élet kezdődik.
Néhány évvel ezelőtt a most 14 éves Dénes, a 10 éves Veronka és a 8 éves Borcsa az édesapjukkal együtt része lett az életemnek. Amikor döntenem kellett, hogy valóban bele akarok-e menni ebbe a kapcsolatba, természetesen tudtam a gyerekekről, és tudtam, hogy milyen fontosak az apjuk számára. Amikor a párommal megismerkedtünk, a válásuk már zajlott, akkor már több hónapja elköltözött otthonról. Ő volt az, akit „kiraktak” a családból, és távozása után másfél hónappal a gyerekekkel már együtt élt az új pótpapa. A páromat az egész érzelmileg nagyon megviselte, és kínkeservesen próbálta túlélni, aztán feldolgozni, ami történt. Azt hiszem, a gyerekek is érezték, hogy sokkal jobb állapotba került, miután megismerkedtünk. Talán ez volt az egyik oka az én pozitív belépőmnek. A másik valószínűleg az, hogy az édesanyjuk is próbálta nyitottá tenni őket a helyzetre, hiszen neki is érdeke volt, hogy normális, törődő pótmamát kapjanak a gyerekek. A harmadik az, hogy valóban nyitottak voltak felém, a negyedik meg az lehetett, hogy én is arra vágytam, valódi, élő kapcsolat legyen köztünk, és komolyan érdekelt, hogy milyen emberkék ők.
Évek óta kamaszokat tanítottam, és kezdetben igazi felüdülés volt a kisebb gyerekek társasága. A lányok egyfolytában csicseregtek, rángattak ide-oda, ezt csináljuk, azt csináljuk, menjünk a játszótérre, főzzünk, társasozzunk, „ugye mellettünk alszol”? stb., stb. Minden új volt és friss, élveztük egymás társaságát. A lányok kicsik voltak, és néha számomra is megdöbbentő természetességgel öleltek és pusziltak szinte napokon belül, mikor befogadtak belső köreikbe. Amikor Dénes először jött oda, hogy félénken megöleljen, azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy nagyon fontos lépést teszünk egymás felé. Kezdetben nagyon ügyeltem rá, hogy tiszteletben tartsam testileg is az intim szférájukat, legfeljebb egy-két fejsimogatás, hívó tekintet volt az, amivel nyitva tartottam magam feléjük. Mivel számomra nagyon fontosak a testi gyöngédség megnyilvánulásai egy szeretetkapcsolatban, tudatosan figyeltem arra, hogy ne essek túlzásba, ne tukmáljam magam rájuk, mielőtt ők nyitnának ebben a tekintetben felém. Nagyon érezhető volt rajtuk, hogy mindenfajta gyöngédségre, törődésre ki voltak éhezve a friss trauma miatt. Hál'istennek, egy-két óvatos öleléstől rövid úton eljutottunk a komoly csikiharcokig, amit a mai napig iszonyúan élvezünk mindannyian. Nagyon jólesik, hogy akkor és még remélhetőleg néhány évig is abban a korban lesznek, hogy nagyon igénylik a testi gyöngédséget, a dédelgetést.
Azt hiszem, elvált szülők gyerekének lenni folyamatos érzelmi feldolgozást igénylő állapot. Amikor megismerkedtem a gyerekekkel, még nagyon friss volt számukra is a szétköltözés, a válás. Azt éreztem, nagyon vágytak arra, hogy az apjuk mellett megüresedett szimbolikus anya-szerep valahogy értelmesen betöltődjön. Az tényleg csodával határos, hogy viszonylag gyorsan és konfliktusmentesen elfogadták, hogy én töltöm be azt a szerepet. Havonta 4-5 napra pótmama lettem, igényeiknek megfelelően, része az életüknek, ők meg részei lettek az én életemnek.
A kezdeti eufória után aztán rövidesen érzékelhető lett persze, hogy a mindennapok nem idillek sorozatából állnak. 1-2 hónap alatt kiderült számomra, hogy egy évek óta tartó testvérháború közepébe csöppentem...
