Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai szüléstörténetünk főhőse szinte észrevétlenül vajúdott: bár a fájásmérő brutál fájásokat regisztrált, a kismama ebből mit sem érzett.
Mai szüléstörténetünk főhőse szinte észrevétlenül vajúdott: bár a fájásmérő brutál fájásokat regisztrált, a kismama ebből mit sem érzett. A baba szívhangja egyszer csak váratlanul leesett, ezért az orvos a sürgős műtéti befejezés mellett döntött.
Jól tette, a köldökzsinór ugyanis többször körbetekeredett a baba nyakán és testén. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Sokszor elolvasom a szüléstörténeteket, mert érdekel, ki hogyan élte meg. A sok fájdalmas vajúdás "láttán" aztán úgy döntöttem, én is megírom, mert az enyém teljesen más volt – ahogy látom, kivétel. Ezzel a kivétellel nem a szabályt szeretném erősíteni, hanem inkább mindazokat, akik még előtte állnak: alakulhat egy szülés másképp is, fájdalommentesen (igaz, a végén császárral szültem). Persze egy éve még én sem hittem volna... Természetesen senkit nem akarok bosszantani, tudom, hogy nem ez a "normális" és egy szülés keményebb ennél, de néha tényleg alakulhat máshogy is. (Amúgy magam sem értem, miért így történt és miért pont velem.)
2008 októberében lettem terhes, lombikbabával. Hogy addig milyen út vezetett, azt most nem részletezném, a lényeg, hogy több oldalt tele tudnék írni közel 3 év küzdelmeivel...
A sok nehézség után aztán szerencsére egy szinte problémamentes terhesség következett, a kezdeti rosszullétek is egész elviselhetőek voltak, hamar el is múltak. A bajok a vége felé kezdődtek, a bokáim kétszeresére dagadtak,a vérnyomásom meg egyre emelkedett. A 38. heti vizsgálatoknál a szülésznő és az orvos is azt mondta, jó lenne már minél előbb megszülni azt a babát. Hát, nálam jobban ezt senki sem akarta. Javasolták, menjek uszodába, a mozgás a keringésnek, így a vérnyomásnak is jót tesz,és hátha beindítja, amit be kell. De semmi.
A következő heti NST ugyan rendben volt, de a vérnyomásom akkor már 150 fölé ment. Ekkor még tettünk egy kísérletet: hátha a kevés folyadék és mozgás miatt volt, így elküldtek egy órára sétálni és inni, 1 litert lehetőleg. Ezután tényleg lejjebb ment, 140-re. Mondták, méregessem naponta többször, 150 felett pedig telefonáljak. Egy szombati napig rendben is volt minden. Még aznap délelőtt is úsztam (persze semmi eredmény), napközben tök jól éreztem magam, leszámítva persze, hogy akkora volt a lábam, hogy egyik cipőm sem jött rám. Este épp egy filmnézésen voltunk túl (persze Dr. House-t néztünk, mi mást), mikor megmértem a vérnyomásom, és 155 volt. A szülésznő egyből mondta, hogy irány a kórház, természetesen cuccostul, mert onnan már csak hármasban megyünk haza.
Mire beértünk - gondolom az idegességtől is - már 168 volt, másnap 180. Emelték a gyógyszeradagot, és vártuk, hogy beinduljon. Elég borúsan láttam a dolgot, mert voltak sorstársaim, akik már 2-3 hete benn voltak ugyanezzel a problémával. Szerencsére aztán én szűk 3 nappal megúsztam, a kedd reggeli viziten ugyanis úgy döntött a prof, hogy megindítja a szülést, mert a terminus már épp lejárt. Mondták, hogy kapok egy bogyót, ami majd beindítja a fájásokat, hívjam a férjem, hogy pár óra múlva jöjjön, szedjem össze a cuccaimat és menjek a vajúdóba - csak még előtte csinálnak egy utolsó NST-t. Ennek eredményét látva aztán változtattak a programon: nincs szükség gyógyszerre, mert már nagyon erős fájásaim vannak, szóljak az apukának, hogy inkább most jöjjön és hagyjam a vajúdót, irány a szülőszoba, burkot repesztenek.
Én csak néztem. Őszintén egyáltalán nem izgultam - gondolom azért is, mert én ebből semmit, de semmit nem éreztem, nem is tudtam, hogy már fájásaim vannak, vígan reggeliztem a kórteremben. Mindenesetre örültem, akkor leginkább annak, hogy mégsem fogok benn dekkolni még heteket. Aztán a nagy sietség után mégiscsak a vajúdóban kötöttem ki, de csak azért, mert épp nem volt szabad szülőszoba. Egyedül üldögéltem ott, míg aztán szólt az orvos, hogy megérkezett a férjem, menjek ki inkább hozzá a folyosóra, mert úgy látja, nem igazán szenvedek. Ekkor még mindig nem éreztem semmit, a méhszáj pedig lassan már 3 ujjnyira volt kitágulva.
A férjem persze egyből rohant a munkából, ahogy hívtam, így öltönyre és nyakkendőre vette fel a műtősruhát egy órával később, mikor felszabadult egy szülőszoba. Burokrepesztés, aztán fél óra múlva oxitocin, de semmi. A mutató már majd kiugrott az NST-n, mi pedig épp a nyári táborozásról beszélgettünk. Ekkor már délután fél 3 körül volt. Aztán egyszer csak hirtelen lassulni kezdett a baba szívhangja: egy erős összehúzódás miatt lejjebb csúszott és elszorította a köldökzsinór, ami rá volt tekeredve. Az orvos alulról "visszatessékelte" (ez volt a legkellemetlenebb az egész szülés alatt) aztán úgy döntött, inkább megoperál.
Innen aztán felgyorsultak az események: epidurális érzéstelenítést kaptam (ettől mindig is tartottam, semmiképp nem tetszett, hogy egy tűt szúrnak a gerincembe, de egyáltalán nem fájt ez sem), utána pedig már csak azt éreztem, hogy ráncigálják a hasam, és 15 óra 15 perckor egészségesen megszületett a kislányunk! A köldökzsinór tényleg rajta volt, nemcsak a nyakán, az egész mellkasán, de szerencsére így sem volt oxigénhiányos állapot, mert az orvos időben és jól döntött!
Sokaktól hallottam, hogy a császár utáni lábadozás szenvedés volt, és nem tudtak igazán mozogni. Én másnap reggel felkelhettem, mentem zuhanyozni (azt mondták, a kötést én magam nyugodtan szedjem le, aztán elég rá csak egy gézlap) és már hozták is a babát. Innentől kezdve aztán már ment minden a maga útján, szombat délelőtt pedig kiszedték a varratokat és mehettünk haza.
Sokan kérdezték utána, nem érzek-e hiányt, hogy nem tudtam "rendesen", hüvelyi úton szülni. Nem, egyáltalán nem, szerintem egy császáros szülés is lehet teljes élmény, nekünk legalábbis az volt. Nyilván azért is, mert nem altattak, így én is hallhattam, amikor először felsír, azt pedig szerintem soha nem felejti el az ember, akárhogy jön is ki az a baba! De mindennek már több mint egy éve...
Egy anyuka, aki újra szülni szeretne
