Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Valamikor az elmúlt egy héten a gyerek átvitorlázott azon a súlyhatáron, ami számomra egy nagyon fontos döntés alapja volt.
39. hét
+15 kg
Valamikor az elmúlt egy héten a gyerek átvitorlázott azon a súlyhatáron, ami számomra egy nagyon fontos döntés alapja volt. Hónapok óta követtem a növekedését, és szinte biztos, hogy most már nehezebb, mint 3,5 kg. Erről a számról beszélgettem nagyon sok hónappal ezelőtt a szülészemmel, mint a határ, ameddig szeretnék mindent megtenni egy hüvelyi szülés érdekében. Megbeszéltük, hogy ezt elhagyva stratégiát váltunk, és a császárra készülünk inkább. Nem mondhatnám, hogy ez egy könnyű döntés volt, és nem tette könnyebbé, hogy mint fizetővendég egy magánkórházban, sokkal nagyobb beleszólásom van abba, hogy hogyan szeretnék szülni, mint egy átlag kismamának. Gyakorlatilag megrendelhettem volna a császármetszést a hathetes kontrollon is, avagy ragaszkodhatnék ahhoz az utolsó pillanatig, hogy megkíséreljük a teljesen természetes szülést, ameddig az nem ütközik nyilvánvaló orvosi akadályokba. Emiatt a döntésért nagy részben felelős vagyok, de megbékéltem vele az elmúlt pár napban, és úgy érzem, egy hatalmas stressztől szabadultam meg.
Az első terhességem alatt mindent megtettem annak érdekében, hogy természetes úton szülhessek. A kórház és kezelőválasztástól a homeopátiás szereken át egészen a szakirodalomig olyan fegyvertárat sorakoztattam fel, amit bárki megirigyelhetett volna. Nem csoda hát, hogy amikor a szülésem 14. órájában a műtő fele szaladtak velem, potyogtak a könnyeim, és alig akartam elhinni, hogy ilyen előfordulhat velem. Az utolsó pillanatig azt kérdezgettem, hogy muszáj-e kikapni azt a gyereket, nem lehetne-e várni még. A második terhességem első pillanatától kezdve okosítottam magam a császármetszés utáni hüvelyi szülés témában. Olyan új orvost választottam, aki nyitott volt erre, és sok kollégájával ellentétben támogatta, hogy megkíséreljem azt, ami legutóbb nem sikerült. A legelső beszélgetésünkben is erre a témára szántuk a legtöbb időt. Akkor egy íratlan megállapodást kötöttünk: ő azt ígérte meg, hogy alapos ok nélkül nem fog beavatkozni a szülés természetes folyamatába, én pedig azt, hogy nem fogok makacsul kitartani egy olyan terv mellett, ami veszélyessé vagy akár felelőtlenné válhat. Ő mindvégig tartotta magát az ígéretéhez, és most úgy érzem, rajtam áll a sor.
Bár pár évtizeddel ezelőttig egy császármetszés garantálta, hogy a nő már soha nem fog természetes úton szülni, ez manapság már nem így van. Nagyon sokan sikeresen szülnek hüvelyi úton császár után, ha megadják nekik az esélyt. Mégis, sok esetben a legrövidebb út a császármetszéshez egy előző császár. Az orvosok, a várandós nők és a biztosítós rendszerek egyformán ludasak ebben. Sok orvos kapva kap a lehetőségen, hogy egy számára sokkal kényelmesebb, kiszámíthatóbb, és esetlegesen nagyobb tarifával kecsegtető eseményt lefixáljon a naptárában fél évre előre. Sok várandós nő nincsen tisztában azzal, hogy a császár utáni hüvelyi szülés kockázata szinte megegyezik a sokadik császár kockázatával, azaz nem sokkal veszélyesebb. És olyan helyeken, ahol ez meghatározó tényező, mint például az Egyesült Államokban, gyakran a biztosító egyáltalán nem állja a szülés költségét, ha a nő a saját útját járva megkísérel nemet mondani egy programcsászárra, aminek egyetlen oka egy balszerencsés véletlen volt az előző szülés alatt, például egy az utolsó pillanatban rossz irányba forduló magzat (ez történt velem is).
"Az orvos mit mond erről? Azért van világklasszis választott orvosunk, hogy az ilyen döntéseket meghozza!" csodálkozott a párom, amikor jó huszadszorra róttam le gondolatköröket a témában otthon. Kivételes empátiája és minden jóindulata ellenére szerintem nem érti, hogy miért olyan hatalmas dilemma ez az egész számomra. Ésszerűen és logikusan azt gondolja, hogy ha második gyermeke és annak anyja ragyogó egészségben és boldogan jönnek ki a kórházból, akkor teljesen mindegy, hogy a gyerek hogyan hagyta el az anyja testét. És voltaképpen igaza is van. Mégis, valami iszonyúan nagy felelősségnek éreztem, hogy egy problémamentes, egészségben eltöltött terhesség utolsó hetében kiveszem a természet kezéből a döntést arról, hogy hogyan és mikor születik meg a gyerek, és azt egy svéd szülészorvosnő szikés kezébe adom. Egyszerűen furcsa érzés.
És mit mondott az orvos maga? Ő azt mondta, hogy a legjobb és legkisebb kockázattal járó szülés az anyára és a gyerekre nézve a természetes lemenetű hüvelyi szülés. A második legjobb, ha azt valami indokolja, az előre megtervezett és kontrolált körülmények között, nyugodtan lebonyolított császármetszés. És a harmadik, a legkockázatosabb opció az, amikor egy szülés hüvelyinek indul, de vészhelyzet alakul ki, amikor császármetszést kell végezni, hogy a nő vagy a gyermek életét megmentsék. És ugye ilyenem egyszer már volt. És utáltam.
Az esetemben jó pár tényező is fennáll, ami óvatosságra int, és sok helyen ezek bármelyike magában is indokolna egy császármetszést. A kevesebb mint 3 éve lezajlott császármetszésen kívül a korom (nem számítok fiatal kismamának a magam 38 évével), a gyerek becsült súlya a terminuskor (3,8-4 kg) és tendenciája a forgolódásra és harántfekvésre (bár ideje nagy részét most már fejjel lefelé tölti, néha még mindig úgy tűnik, mintha keresztbe fordulna, bár ezt ultrahanggal bizonyítani nem sikerült) mind-mind azt sugallják, hogy a császár tényleg indokolt lenne. De a fentiekből csak egyetlen tényező, a magzat súlya volt bizonytalan. Ha megindult volna a szülés a 39. hét előtt, és azelőtt, hogy meg nem született lányom ilyen szép méretekre nőtt és hízott, akkor a terv szerint az aktív szülés alatt, a gyerek fekvését, súlyát és saját állapotomat (tágulás, teherbírás, stb.) mérlegelve eldöntöttük volna, hogy hogyan tovább. De nem született még meg. Így maradt a másik út.
Be vagyok jelentve a kórházba július 23.-ra, a kiírt napomra, császármetszésre. A napot én választottam, mert a dátumjaim alapján mindig ez a péntek jött ki, és a kockázatok minimalizálása érdekében nem ajánlatos túlhordanom a gyereket. A papírokat megkaptam, aláírtam és visszaküldtem. Kiválasztottam, hogy milyen szobában szeretnék lenni a szülés után. Szeretettel várnak ott, akkor reggel, felszerelt műtővel. Ha pedig július 23 előtt indulna meg a szülés, akkor azonnal hívom az orvost és a kórházban találkozunk. (Ez nagyon nagy különbség ahhoz képest, hogy az itteni protokoll szerint hüvelyi szülénél rendszeres, 4-5 percenkénti fájások előtt nem fogad a kórház). Ennyi bizonytalanság azért megmaradt: nem vettük el a gyerektől a döntést teljesen. Ha készen áll, jöhet. De az már biztos, hogy nem fognak meglepetésszerűen, sírva tolni a műtőbe császárra. Most már készen állok bármire, arra is, amiről azt hittem talán megúszom.
Másutt
