Párom az utolsó ruhadarabokat tette a kofferjába vasárnap este, amikor elé álltam, és közöltem vele a tényt, hogy bizony a nyákdugó eltávozott pár perce.
38. hét
+15 kg
Nem számítottam rá, hogy ilyen félelmetes lesz egyedül lenni pár napra. Amikor párom megkérdezte egy hónapja, hogy elmehet-e Párizsba egy üzleti útra július elején, még egy vállvonogatással elintéztem a dolgot. Miért ne mehetne bárhová július elején, amikor én július végére vagyok kiírva? Meg egyébként is, ugyebár a vonatút alig több mint 2 óra, és a kórház pár sarokra van az állomástól. Azután megvilágosult bennem, hogy ugyanebben a pár napban lesz távol a barátnőm is, aki az elsőszülöttünkre vigyázna a kórházi tartózkodás alatt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag teljesen egyedül maradok 3 napra. Se rokon, se szomszéd néni, se ráérő barátnő többszáz kilométeren belül. De megnyugtattam magam azzal, hogy minimális eséllyel indul be pont akkor a szülés. És ezt el is hittem egészen addig az aprócska kis esetig a nyákdugóval.
Párom az utolsó ruhadarabokat tette a kofferjába vasárnap este, amikor elé álltam, és közöltem vele a tényt, hogy bizony a nyákdugó eltávozott pár perce. Rögtön tudta, hogy miről van szó, és nagyon komoly tekintettel, pár másodperc gondolkodás után megkérdezte, hogy akkor maradjon-e itthon. Megmondtam neki, hogy nyugodtan menjen el, és majd szólok, ha bármi más is történik. Mivel fájásaim nem voltak, a magzatvíz a helyén, és a kicsi éppen vízibalettedzést tartott bennem, feltételeztem, hogy aznap már szülés nem lesz, akkor sem, ha csak 18 napra vagyunk a papírra nyomtatott nagy naptól. Az előző terhességem alatt a nyákdugó a szülés jó felénél ment csak el, egy éjszakát betöltő rendszeres fájások után, ezért most számomra az első ijedtség hatására (maga a látvány is elég sokkoló, hát még az esemény esetleges oka) azt jelentette, hogy valami nagyon komoly dolog következik. De annyira ismertem a jelenséget, hogy tudjam, ez nem feltétlenül van így. Az orvos, akinek azonnal küldtem egy sms-t, is elég nyugodtan reagált, azt írta vissza, hogy figyeljek magamra, és szóljak, ha bármi más is történik. De nem történt semmi.
Az ajtó becsukódott párom mögött, a gyereket elraktam aludni, leültem egy csajos filmet nézni a tévé elé, és próbáltam nem arra gondolni, hogy a három és fél kilós magzatom és a külvilág közötti kapurendszerből az első megsemmisült. Nem mondhatnám, hogy sokat aludtam aznap éjjel, de valamilyen szinten megnyugtatott, hogy az orvoshoz úgyis el kell mennem másnap, hétfőn, és annál jobb helyen nem is lehetnék, ha már aggályaim vannak.
"Hát persze, hogy meg akarom nézni a képet, muti!" mondta a doktornő, és ennek nagyon örültem, mert az előző két ember, akinek feltettem ugyanazt a kérdést (párom és barátnőm) abszolut hülyének nézett. Nem csak azért, mert lefényképeztem a hírhedt nyákdugót, hanem mert megkérdeztem tőlük, hogy érdekli-e őket a kép. Az az igazság, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az én értékítéletem kicsit szokatlan a témában, és nem mindenki osztja lelkesedésemet a terhesség egy-két testi kurióziuma iránt, de ez nem tántorít el attól, hogy néha bepróbálkozzak egy kérdés erejéig. Mindenesetre a nyákdugó-albumom mutogatása az erre fogékony orvosnak és az azt követő pozitív reakció inspirált arra, hogy elmeséljem neki, mennyire érdekel majd a placenta is, már ha eléggé magamnál leszek ahhoz, hogy megnézzem a szülés alatt. A múltkor lemaradtam az élményről, ami a mai napig bosszant, mert nem adatik meg minden nap, hogy megnézzem egy belsőségemet premier plánban. Megígérem, hogy senkiről nem fogom feltételezni, hogy az érdeklődésemet ez ügyben megosztja, és a "diavetítéseket" mostantól kizárólag a patyolattiszta és bebugyolált pici babára fogom korlátozni, akkor is, ha én magam azt hiszem, hogy a legizgalmasabb részletek nem arra találtatnak. Nem akarom elijeszteni az embereket, legalábbis nem nagyon. De bárkinek csak egy szavába kerül...
Hétfőn megtörtént a terhességem legelső hüvelyi vizsgálata is Angliában, részben a vasárnap esti fejleményeknek, részben a B csoportú Streptococcus szűrésnek köszönhetően. A méhszájam kisujjnyira nyitva, de egyébként semmi más jele nem látszott annak, hogy a szülés a közeljövőben be fog következni. A doktornő biztosított arról, hogy nyugodt éjszakám lesz a gyerektől, akkor is, ha az idegeimtől nem feltétlenül. A nyákdugó miatt meg ne aggódjak, mert akár heteim is lehetnek hátra, attól függetlenül, hogy a folyamat kétségtelenül beindult.
Az elmúlt pár napban több ismerős mesélt történeteket arról, hogy a születendő gyerekek "megvárták" a távollévő papa visszatértét, avagy egyéb fontos eseményt, ami aggasztotta a kismamát. Mivel már csak egy nap választ el attól, hogy újra teljes legyen a család, úgy tűnik ez nálunk is igaz. Ugyanezen közeli és távoli ismerősök mindegyike felajánlotta, hogy nagyon szívesen besegítenek ideiglenesen, hogy ha Lujzika mégis úgy döntene, hogy az a hét óra éjszakánként, amikor nem megy az Eurostar, neki túl hosszú idő. Bár tréfáltam páromnak párszor arról, hogy nem baj, ha lemarad erről a szülésről, majd csinálunk egy másik gyereket és akkor behozhatja, őszintén, én inkább maradnék az eredeti tervnél: kapkodás és vasútállomási dráma nélküli apás szülés július végén, mialatt a nagytestvér egy olyan barátnál van, akit jól ismer, itt a sarkon túl.
Eléggé egyedül érzem magam, így éjszakánként különösen. Figyelem a nem létező jeleket, számolom a rúgásokat, és próbálok nem arra gondolni, hogy mire nem lenne szabad gondolni. Az éjjeli álom elkerül így is, úgy is, most már jó pár hete, pont úgy, mint az utolsó időszakban alig 3 éve. Az agyam folyamatosan jár. Filmeket nézek, cikkeket olvasok, listákat írok mindenféle témában. Van, hogy erős felindulásból rákeresek a 100 legnépszerűbb újszülött névre Belgiumban, van, hogy a Mexikói-öböl olajszennyezéséről olvasok, és van, hogy elveszek a Wikipedia cikkgyűjteményei között. Talán abban reménykedem, hogy ha ég egy lámpa valahol, párom hamarabb hazatalál. Persze holnap éjjel nyilván ugyanígy fenn leszek és akkor már nehezebb lesz ezt bármire kenni.
Másutt
