Háborítatlan szülés helyett fekve vajúdás, burokrepesztés, méhszájtágítás, oxitocin gátmetszés. Az élmény mégis pozitív.
Saffron nevű olvasónk úgy gondolta, kipihentebb az ügyeletben lévő orvos, mintha berángatnak valakit, hálapénzt sem szándékozott fizetni, ezért tudatosan szült ügyeletes orvosnál.
Háborítatlan szülést tervezett, ám számos ponton híúsultak meg a tervei: burkot repesztettek, fekve kellett vajúdnia, legalább négy doki turkált benne, méhszájat tágítottak, oxitocint kötöttek be, gátmetszést alkalmaztak. Összességében mégis pozitív élményekkel távozott a kórházból. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Problémamentes terhességem a szigorúan számolt 41. hetébe ért (másnap akartak befektetni, amit nagyon el akartam kerülni, utólag kiderült, hogy a helyesen kiszámított napon szültem), amikor hajnali 5 órakor fájásokra ébredtem. Férjkeltés, laza készülődés (ebben benne foglaltatott egy laza smink is, igen, hiú vagyok), irány a kórház, ekkor voltak 8 perces fájásaim. Beértünk, ügyeletes dokinő megvizsgál, kétujjnyira nyitva voltam, fájások jönnek-mennek, eltelik a vajúdóban kábé fél óra, mire bekerültem a szülőszobára. Előtte a bélműködésem szuperül időzített, nem volt szükség a pezsgőkúpra, ment minden magától, mondhatni, folyt, aminek folynia kellett. Férj már várt odabent, éppen röhögcséltünk, milyen jól áll neki a kék egyenhacuka, mire újabb doki jön, 3 ujjnyi méhszáj, és ő most burkot repeszt. Jó.(*) Közben megérkezik a „kisdoktorom” (így nevezték bent az orvosok-nővérek-csecsemősök), bemutatkozik, nála fogom kinyomni a gyerekemet. Megnyugszom a doki személyét illetően, mély hangja nagyon bizalomgerjesztő.
Ekkor még nagyon virgoncak voltunk, itt gyors szülés lesz, a dokik is ezt erősítik bennem, én is mosolygok. Most még. Aztán egyre brutálisabbak a fájások, férj vizesruház, zuhanyzunk, adogatja a szőlőcukrot és a vizet a számba felváltva, mászkálok, nem jó sehogy sem. Simán fekszem a szülőágyon (*), így legalább nem kell tartani magam, bár a fájdalom szinte lebénít így is. Eltelik kb. 4-5 óra, dél körül 4 ujjnyinál a menet megakad, a fájások is elvileg szabálytalanabbakká váltak, doki mondja, hogy oxitocin infúziót fog adni, hogy rendszerezzék és erősebbé tegyék a fájásokat. Mikor kimondja a kulcsszavakat, miszerint 'fájás', 'erősebb', köszi szépen, pont erre van most szükségem, de fél kettőre babát ígérnek, nosza.
A fájások között el-elszendergek, kimerült vagyok, fáradt, pihenni szeretnék. Közben már legalább a negyedik doki vizsgál meg, persze, azt mindegyik elfelejti közölni, hogy valójában méhszájat tágítanak. Beszarás, hogy ez ennyire fáj, ekkor nyögdécselek először, lökném el magamtól, húzza már ki a mancsát belőlem, vagy leütöm. Az egyik meg is sértődik, hogy miért húzódom el, hát ez elengedhetetlen része a szülésnek, nem tudtam? He...? A fájdalomtól már nem tudok erre mit mondani, ránézek férjre, mire az csúnyán ránéz a dokira, hál' istennek kihátrál, és többet nem látjuk. (Ez volt a legkellemetlenebb emberi része a szülésnek, tudom, szerencsés vagyok). A kisdoki bezzeg gyengéd és figyelmes, még a fájások között is érzékelem ezt, dicsér, hogy milyen jól lélegzem, szerencsém van vele. Délután egy óra körül van ekkor, 4 és félujjnyi tágulásnál tartunk. Gyűlölöm azt az órát a falon velem szemben, ezt ki tette ide, és miért kínoz vele, hiszen láthatóan nem jár, de legalábbis ólomlassan csurognak a percek rajta.
Egy óra kín után kérnek, hogy szóljak, ha nyomnom kell. Már elegem van, a fájdalomtól úgy látszik rosszul érzékelem a testemet, azt hazudom, hogy nyomnom kell, hogy végre legyen már vége, de valójában egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezek már a tolófájások voltak-e vagy inkább csak egy gyenge ingerféleség. Mindenesetre dokik be, megvizsgálnak, sej, de jól esik, bólintanak, lábamra zokni, felpakolják a kengyelbe, no, nyomjak, azaz, hogy pontosan idézzek: „kakiljak lefelé”. Ezen majdnem elnevettem magam, ami abszurd, tekintve az akkori állapotomat. Férj közben rendületlenül mellettem volt, de a legfontosabb szerepét ekkor kapta meg saját magától: érezte hogy most mennyire szükségem van rá, minél közelebbről, ezért szinte kiabált a fülembe, bíztatott, tájékoztatott, hogy mi zajlik odalenn, mert én azon kívül hogy majd' szétrepedtem, nem nagyon éreztem a fiam testét magamban. Ez a csak nekem szóló hajrázás átsegített a nehezén.
Elsusogtam a szülésznőnek, hogy ha lehet, ne repesszenek gátat (*), rábólintott, de a főorvos lecseszett, hogy nem-nem, a baba szívhangjai nem olyan erősek, mint az elején, „sietni” kell. Oké, akkor mindent bele, 3-4 tolás, és kibuggyant végre a fiam. Óriási megkönnyebbülés (vajon hova tűnik ilyen gyorsan el az a mérhetetlen fájdalom), nedves testét rám rakták, te jó ég, milyen puha a bőre. Anyám, hogy tud ilyen hangosan bőgni, ijesztő, szinte már sikolyszerű, de mi csak bazsalygunk az apjával, igen, ez a mi fiunk, akarata máris hatalmas. Az apját (igen, már kimondhatom) a fiunk után küldöm, közben engem összevarrnak (újabb borzalmak), közben viccelődünk, és csodálkozom, hogy milyen kipihentnek érzem magam. Hirtelen kiürül a szülőszoba, nézem a fejem felett a műtőslámpát, üres az agyam, olyan, mintha lebegnék, majd megjelenik a férjem, nincs időm kikérdezni, mert megérkezik puha takaróba bugyolált fiam is egy nővér kezében, és minden végre a helyén van, míg szopik, elújságolom szeretteimnek, hogy 2009. augusztus 5-én 15 óra 15 perckor bekövetkezett a személyes csodánk.
Utószó: elhatározásból szültem ügyeletes orvosnál, bár a szerencsefaktort elég erősnek éreztem (nálam bejött), de úgy vélekedtünk a férjemmel, hogy minden ügyeletes orvos valaki fogadott orvosa, azon kívül csak kipihentebb az éppen aktuális ügyeletes doki egy berángatottnál. Őszintén megmondva, hálapénzt sem akartunk fizetni. A személyzet, az orvosok, nővérek, csecsemősök kedvesek, de legalábbis korrektek voltak, én pedig nem is vártam mást, nem is volt szükségem egyébre. Megkaptam, szerencsénk volt.
Ami a csillagos részeket illeti, tudni kell, hogy a gyerek előtt az elvek embere voltam, nagy arcom volt, azt hittem, hogy a sok tájékozódás majd mindenkinél okosabbá fog tenni ideértve a szülést, a gyereknevelést és az azt övező ideológiákat. Vicces visszagondolni az akkori önmagamra, szinte szégyen az, amit érzek a nagy hangom miatt. Természetes, beavatkozásmentes szülést szerettem volna (na jó, ha lesz még gyerekem, szintén ezt szeretném), és ez nem sikerült. És egy percig sem bánom. Hiába volt burokrepesztés, oxitocin, méhszájtágítás, fekve vajúdás, folyamatos CTG, mégis nagyon jó élményként él bennem a szülésem, szeretek visszagondolni rá, pedig ezek addig vörös posztóként éltek a szemem előtt. És habár biztosan lehetett volna másként, háborítatlanabb főként, ez így volt jó és teljes, mert rávett, hogy átértékeljek bizonyos dolgokat, és elvessek nagybetűs elveket.
Valamint így született meg a kisfiam, Dániel.
saffron
