Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A terhesség egy csigalassúsággal haladó személyvonat, ami az aggodalom minden állomásán és megállóhelyén megáll.
33. hét
+12,5 kg
Mindig megmosolygom, amikor terhesfórumokon és blogokon egy rokonlélek kismama magabiztosan kijelenti, hogy a következő vizsgálat, vagy fontos hét után ő bizony majd megnyugszik, abbahagyja a stresszelést, hátradől, és élvezi a terhességét. Mert voltam már a cipőjében, jártam már azon a vizsgálaton, ahol megkaptam a kiváló eredményt tartalmazó leletet, hagytam már magam mögött azt a mágikus napot... és mindig találtam egy következő időpontot, amihez a feltételes megnyugvásomat kötöttem. Mert a terhesség egy csigalassúsággal haladó személyvonat, ami az aggodalom minden állomásán és megállóhelyén megáll.
Nézzük csak nagy vonalakban, a teljesség igénye nélkül, hogy mik azok a mérföldkövek a várandósság alatt, amiknek szeretünk elébe nézni, és amiktől legtöbbször hiába várjuk azt a megnyugvást, ami kisiklik az ujjaink közül, amint megérintjük:
- A kétcsíkos terhességi teszt: aki hosszú próbálkozás után esik teherbe, az tudja, hogy milyen azt a bizonyos eredményt úgy várni, mint a messiást. Ami után már semmi rossz nem történhet, ugyebár. Vagy igen?
- Az első ultrahang a 6-8. hét környékén, amikor már hallatszik a magzat szívverése. Igen, ott van a picurka, tisztán látszik és hallatszik, meg lehet nyugodni, hogy nem csak beképzeltük az egészet. Na és kezdődhet az igazi para!
- A 12. hét, amikor a spontán vetélés esélye lecsökken, és megmérik a magzat tarkótáji vizenyőjének méretét. Megnyugodni viszont nem érdemes, ez csak bemelegítés az elkövetkezendő jó 2 hónap genetikai és egyéb vizsgálataira és az ezek által okozott álmatlan éjszakákra.
- A 16. heti AFP vizsgálat: akkor is, ha mindenki tudja, hogy az AFP nem ad biztos választ semmire, mégis mindenki az izzadságtól csöpögő praclijait tördeli a váróban.
- A 24-26. hét, amikortól már megmenthető a koraszülött baba: azok, akik úgy, mint én a koraszüléstől rettegnek, a koraszülöttek túlélési statisztikáit hétről-hétre listázó oldalakat szokták naponta frissíteni a képernyőjükön ilyentájt. Valamiért sajnos a haladó idő nem hozza meg a várva-várt nyugalmat. Ugyanekkor történik a terheléses cukorvizsgálat is, csak hogy ne unatkozzunk nagyon, és legyen mi miatt aggódni.
- A 37. hét, amikortól már nem számít koraszülöttnek a baba. Eme hét elhagyásának heves megünneplésére külön Murphy szabály van: ez szinte mindig túlhordást vonz maga után, ezért ellenjavallt. Akkor is, ha nincs túlhordás, a megmaradó 3 hét garantáltan csigalassúsággal, és aggodalmakkal tele fog eltelni.
- A szülés maga, ami után természetesen azonnal következnek a megállás nélküli további parák évtizedei: "fog-e tudni szopni?", "eleget szopik-e?" "mikor kezdjem a hozzátáplálást?", "bejut-e a neves gimibe?" és "megtalálja-e valaha unokáim leendő apját/anyját?"
Ezek természetesen csak az általános, szinte mindenkit érintő aggodalmas állomások. Ehhez járul hozzá ki-ki személyes esete, ami nagyban függ attól, hogy az adott nőt mivel ijesztgeti az anyja, barátnője, orvosa, avagy milyen a kismama lelki beállítottsága. A legutóbbi terhességem alatt a 32. héten engem egy nagypocakú babával ijesztgettek, akinek hastérfogata a skála legvégétől centikre volt kifelé. További mérések ugyanezt a baljós eredményt hozták. A 40. hét utolsó napján viszont tökéletes lányom született. Darázsderekú ugyan nem volt, de melyik újszülött az? Azt senki nem magyarázta el nekem, hogy mitől "ment össze" a hasa.
Jelen terhességem alatt a magzatot a 12. hét és a 32. hét között folyamatosan nagyon nagynak mérték, ami indokolttá tett egy terheléses cukorvizsgálatot, amit ebben az országban nem végeznek el rutinszerűen senkin. A vizsgálatot nem bántam meg, a tökéletes eredménynek örültem, bár az nagyon aggasztott, hogy az emlékeimben nem túl kellemes, közelmúlti "a vérvételek cudar napja" élmény megismétlésével fenyegettek, nem is egyszer, mert a baba továbbra is nagynak mutatkozott. Ebből végül nem lett semmi, mert a múlt heti ultrahangon, legnagyobb megdöbbenésemre, második lányom teljesen átlagos eredményeket produkált, egy világklasszis ultrahangos szakember kezei alatt. Pontosan 2 kilót mértek. A szigetországi újszülöttek fele kisebb, fele pedig nagyobb súlyú ezalatt a hét alatt. Így megúsztam a további statisztika-böngészést, vérvételeket és álmatlan éjszakákat.
Hogy véget vessek az önkínzó határidőjátéknak, és rákényszerítsem magam a megnyugvásra, még egy utolsó napot engedélyeztem magamnak. Ez volt az a nap, amikor a 33. hétbe léptem. A választott kórházam, ami privát, csak a 32. hét betöltése után fogad el szülő nőket. Van koraszülött osztályuk, de ennél fiatalabb babák ellátására nincsenek felkészülve. Ha a szülésem hamarabb beindult volna, akkor abba az állami (NHS) kórházba vitt volna a mentő, ahol éppen található szabad inkubátor, ami akár jó pár órányira is lehetett volna. De ezt a fontos napot sikeresen betöltöttük a múlt pénteken. Így már biztos, hogy az ismert kórházamban, a választott orvosom kezei alatt szülhetek, hacsak valami nagyon nagy ármány nem zavar be a történetembe. Mivel az orvosomban 100 százalékig megbízom, ezért nincs okom további aggodalomra. Befejeztem. Vége. Mostantól jó leszek, nem teszem lelki békémet függővé semmilyen dátumtól, statisztikától és piros betűs bekarikázott naptól. Megígérem, hogy csak akkor fogok stresszelni a baba miatt, ha egy megbízható szakember erre komoly okot ad. Nem fogok azon izzadni, hogy Lujzikát hány dekásnak mérik, úgysem tőlem függ ez már. A doktornő megígérte, hogy kiszedi szépen, akármilyen irányba is fordul. Lehet, hogy ezek a napok az utolsó terhességem utolsó napjai, sosem lehet tudni. És már nincs is olyan sok hátra. Túl kevés ahhoz, hogy időt találjak a parázásra. Úgy szeretnék ezekre a hetekre majd egyszer visszaemlékezni, mint babaváró, nyárváró, melegváró, boldog, szép napok.
És most mindenki visszaolvashatja az első bekezdésemet, és szabad megmosolyogni engem is.
Másutt
