Egy átlagos általános iskola Magyarországon. Papírgyűjtés. Az ”én időmben” ez egy jó kis móka volt, végig fetrengtünk a röhögéstől, becsengettünk rengeteg helyre, húztuk, vontuk a kapott papírt, amit aztán a pincében tároltunk addig, amíg eljött a nagy nap. Lányom és néhány osztálytársa nagy elánnal látott neki a papírgyűjtésnek, a kezdeti sikereken felbuzdulva egyre jobban belejöttek, kölcsönkapott bevásárlókocsival és talicskával gyűjtötték a papírt. Végül is osztálypénz lesz belőle. Az egyik osztálytárs udvarán gyűlt a papír, rendesen. Aztán apuka vállalta a papír fuvarozását az iskolába, a mérés színhelyére. Egy nagyméretű utánfutóval fordult vagy négyet, jól leizzadt, mire még egy felnőttel illetve a gyerekekkel sikerült a fel- és lepakolás. Eddig szép és jó minden.
A tanár, aki a mérést végezte, már amikor meglátta az első utánfutónyi papírt, akkor elkezdett megjegyzéseket tenni, de ezt mindenki betudta a frontnak, vagy annak, hogy már szeretne hazamenni. Az apa a negyedik forduló után, mint aki jól végezte dolgát, otthagyta a gyerekeket a tetemes mennyiségű papírral, elvégre önálló felsősök, nem kell hozzájuk pesztra. Aztán hazajött a lányom és amikor rákérdeztünk, hogy mennyi is az annyi, akkor a dühtől és a szégyentől elpirulva egy tépett papírfecnit nyújtott át, amin a 104-es szám szerepelt. Mármint, hogy ennyi kiló. Értetlenül néztünk rá. Tudjuk, hogy nem a legjobb matekos, de azért a becslés már megy neki. Na nem mintha nem tudnánk olvasni, de valahogy nem tudtunk a hirtelen helyzetre mit reagálni. Nekem kapásból a bé betűs indulatszó csúszott ki a számon. A férjem ennél higgadtabb volt, ő csak annyit mondott, „Érdekes mérési eredmény.”
Kezdjük el szidni a gyereket, hogy „Miért nem figyelsz jobban?!” Vagy fennhangon a tanárt, a gyerek előtt? Milyen érzés ez a gyerekeknek? Milyen erkölcsi mondanivaló lehet egy gyerek számára abban, hogy ezt a húzást (vagyis, hogy a gyerekek által heteken keresztül gyűjtött, legalább 400-500 kg papír végül ennyit veszített súlyából) nem Pityókás Pistabácsi, a hulladékkereskedő, hanem egy tanár követte el? Mondjam neki, hogy rosszul tették, amikor elmondása szerint amolyan kamaszos módon, többen is be-be szólogattak (na persze csak abban a „hátha meghallja, akinek szól” stílusban) a tanár előtt az őket ért igazságtalanság miatt? Hogy elkezdtek durmogni, hogy ők aztán többet nem fárasztják magukat, gyűjtsön papírt ezen túl az, aki akar...
Vagy egyszerűen ez az élet iskolája, tessék szépen megtanulni, nem mind arany, ami fénylik, meg hogy az erősebb kutya..., na és még sorolhatnám. Vagy lehet a tanár néni amolyan XXI. századi Rózsa Sándor, aki elveszi attól, akinek sok van, és azt a szegényeknek, vagy a gyengébb képességűeknek adja? Egy kora által meg nem értett hős lenne? Nem tudom. De nem hagyjuk annyiban. Bár az eset engem igazán nem is dühössé, hanem őszintén csalódottá tesz. Még ha egy rossz szóval sem illettem a tanárt, a gyerekek nem hülyék. Látták, átélték az esetet, az igazságtalanság őket érte, méghozzá olyan ember részéről, akire az otthon tanultak alapján fel kellene nézni és a tanácsait, utasításait, magát az embert elfogadni, a szavait nem megkérdőjelezni. Most mondjam a gyereknek, hogy álljon ki a jogaiért? A véleményéért? Egyedül, önállóan? Hol is? Abban az iskolában, ahol ez a tanerő a munkatársai között köztiszteletnek örvend? Valószínűleg este egy pohár bor mellett még jól kitárgyaljuk a férjemmel az esetet kettesben. A gyerek meg gondolom, véletlenül nyitva hagyja az ajtaját a tetőtérben és jól kifüleli mit beszélünk. Mert bár minden tiszteletem a tanároké és nem én vagyok az a szülő, aki folyamatos kapcsolatban van a tanárokkal a gyereket illetően, úgy érzem, ezt még sem lehet annyiban hagyni. Mi is megpróbáljunk erős kutya módjára reagálni?
RR
