Azt gondolom, ha egy gyerek nem lehet igazi, nagykönyvi bezzeg-gyerek, akkor abból kell kihozni a legtöbbet, ami van. Vagyis az ellenkezőjéből. Így Palkó, akinek csak a foga jött ki időben a nagykönyv szerint, nyilván nem azzal fog mennybe menni a sok parázós kismama közt, hogy mindent időben és tökéletesen csinál, hanem azzal, hogy mindent a saját kedve és fejlődési tempója szerint, lassabban az előírtnál, de azért megcsinál.
Fityiszt mutat a táblázatoknak, görbéknek meg statisztikáknak, és rádöbbenti a védőnői társadalmat, hogy attól még, mert egy gyerek később fordul meg, később áll fel, esetleg nem hajlandó “időben” lemondani az anyatejről a répa-krumpli turmix kedvéért, még nem beteg, még lehet normális, lehet gyönyörű, aranyos, szépen, a maga tempójában fejlődő. Ha hiszi a nagykönyv írója, ha nem.
Nyilván van, aki most csak legyint, földöntúli büszkeséggel, hogy hát igen, az én gyerekem, bezzeg. De gondolom olyan is van, aki megkönnyebbülten felsóhajt, hogy, na, ilyen is van, ez a kényelmes tempó, akár az én gyerekem. Mert Palkó egy hét múlva tizenegy hónapos, és nem jár még kapaszkodva, mint a környéken lakó más hasonló korú gyerek, a mammmát is úgy mondja, hogy csak az én fülemben rezeg értelmes szóként, még mindig csak pépeket eszik, gluténmentesen, és hat hónapos kora óta képtelen a hátáról visszafordulni a hasára. Azért csak azóta, mert azelőtt simán megcsinálta, de úgy tűnik, rájött, hogy felesleges ez a tudománya, így ezt valahogy hagyta visszafejlődni, akár a vakbelét.
De, hogy tovább bővítsem a kis kókuszdiófejű negatív repertoárját, elmesélem, hogy a múlt héten Palkó és én elbattyogtunk a védőnőhöz, ahol bő egy óra alatt megtörtént a súly- valamint a hosszmérés, és ismételten kiderült, hogy Palkó nem igazán tartja magát a nagykönyvben előírt fejlődési ütemhez. Palkó súlya ugyanis nem tíz kiló fölött van, ahogy én képzeltem minden áldott nap, mikor szuszogva cipeltem a másodikról le és fel, hanem éppen csak eléri a kilencet. Vagyis Palkó, aki hat hónapos korára egyáltalán nem duplázta meg a súlyát, egyéves korára sem fogja megháromszorozni azt.
Ezek a tények, és ugyan a védőnő nagyon óvatosan közölte mindezt, mintha nem akarna megbántani tökéletlen gyerekem miatt, hamar ledobta a tapintatos álarcot, mikor észrevette, hogy engem ez az egész ügy nem annyira érdekel. Hogy hiába reklámozza nekem a kiflicsücsköt, amivel Palkónak rá kellene kapnia a darabos étrendre, hiába mutogatja nekem a görbét, hogy “azért Palkó még az alsó határon belül van”, nem vagyok kétségbeesve, csak türelmesen várakozom, kicsit hibernálva, reménykedve, hátha neki is eszébe jut, hogy még vagy öten várnak rá a folyosón nagykabátban, ordító kölkökkel körbevéve.
Ám ekkor valami furcsa, nem várt dolog történt. A védőnő összecsapta a kiskönyvet, és odanyomta nekem azzal, hogy “tudja, anyuka, ezek a görbék is csak arra jók, hogy aggódni kezdjen a kismama. A magam részéről nem tulajdonítok nagy jelentőséget nekik. Egyáltalán nem gondolom, hogy a maga gyerekének 12 és fél kilónak kellene lennie egyéves korára.”
Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. Aztán hazafelé, mikor már több időm volt átgondolni a történetet, enyhe bűntudatom támadt, és magamban csöndesen rehabilitáltam a védőnőt. Valamelyest legalábbis. Mert azért az, hogy bő egy órát töltöttem vele súly- és hosszméréssel, még mindig érthetetlen időpocsékolásnak tűnik.
És akkor még Palkó evolúciós visszalépését el sem meséltem neki...
Panzej
