Sokkoló információkat kaptam a múlt heti iskolai fogadó órán. Úgy mentem el, hogy az előző fogadó órához hasonlóan majd megint megdicsérik a lányomat, hogy milyen aranyos, figyelmes, és mennyit jelentkezik. A villámlátogatáson azonban kis híján lefordultam a székről. A tanítónők ugyanis közölték, hogy nagy gondok vannak a gyerekkel.
A téli szünet után két hétig beteg volt Málni, nem ment iskolába. A tanítónők szerint ekkortól kezdett romlani a helyzet. Elmondásuk szerint már nem csacsog és játszik a szünetekben, visszahúzódó lett, nem jelentkezik, órán nem figyel, figyelme elkalandozik. Arra kértek, találjak ki valamit. „Kár lenne érte” – fogalmaztak.
Azóta ezen agyalok: mit tudok tenni? Leültem vele megbeszélni, hogy milyen fontos az iskola, példákat hoztam fel, hogy mennyi sikerélményt ad neki (például hogy a kedvenc macskás könyvéből már egyedül el tudja olvasni a macskák fajtanevét, hogy ha odafigyel, mennyire szépen tud írni, stb.), és próbáltam még inkább felkelteni az érdeklődését. A napokban úgy látom, hogy nem sikerült valami fényesen.
Hiába kérem, nem hegyezi ki a ceruzáit, bent azt mondja, nincs tornacucca, azért nem tornázik (közben ott van a suliszekrényben a frissen mosott tornaruha), a házi feladatot elbliccelné, ha hagynám, és úgy érzem, magasról leszarja az egész iskola-dolgot. Arra is gondoltam, hogy talán kishúga születése változtatta meg ennyire, (a téli szünet előtt született), de itthoni viselkedése nem ezt mutatja – az első dolga hazaérkezéskor, kézmosás után megsimogatni a kicsit, beszél hozzá, dajkálja és szeretgeti.
Tegnap – életében először – azt mondta, nem szeretne iskolába menni, sokkal szívesebben maradna itthon játszani. Hová lett a reggelente izgatottan iskolába készülő, délutánonként önszorgalomból gyakorló, vidám gyerekem? Hogyan tudom visszaterelni az útra, amelyről máris letérni készül?
