Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az, hogy a hátam a terhesség alatt valamikor fájni fog, nem volt kérdés, a kérdés csak az volt, hogy mikor és mennyire.
14. hét
+2,5 kg
Pár napja megvolt az első NHS (National Health Service, a brit állami egészségügyi rendszer) vizsgálatom is. Ha nem lenne privát biztosításom, mostanáig nem látott volna semmilyen szakember, sem nőgyógyász, sem bába, sem ultrahangos. Az Egyesült Királyságban a legtöbb helyen nem "erősítik meg a terhesség tényét" és nem csinálnak korai ultrahangot, hacsak ezt nem indokolja valamilyen súlyos probléma. Ezt röviden és keményen úgy is lehet fogalmazni, hogy az első trimeszterben senkit nem érdekel a terhes nő, hiszen "még bármi történhet". Mivel a rendelő, ahol az NHS bába (midwife) rendel, párszáz méterre van a lakásunktól, a privát kórház, ahol szülni fogok és ahol a saját orvosom székhelye van, meg másfél óra tömegközlekedéssel, elhatároztam, hogy "beduplázok" és igénybe veszem az ingyen rendelkezésemre álló állami rendszert is, hátha szükség lesz rá.
Egy potyautas bűntudatával mentem oda, és árultam el a nagyon kedves bábának, hogy nem náluk fogok szülni, de ő azonnal megnyugtatott. Emlékeztetett arra, hogy a privát kórházam nem vállalna el, ha a 32. hét előtt beindul a szülés, mert nincsen koraszülött intenzív osztályuk. A 32. hét után fellépő szinte minden eshetőségre készen állnak, de ha azelőtt szülnék, akkor csak NHS kórházba mehetek. Ilyen szempontból óriási előny, ha az NHS tisztában van a terhességem tényével, van terheskönyvem, benne vagyok a rendszerükben, ismerik a vércsoportomat és vizsgálataim eredményét. Szerencsémre sem a privát rendszer, sem az NHS nem viszi túlzásba a vizsgálatokat, ultrahangokat és vérvételeket, úgyhogy valószínűleg még így is kevesebb ilyennek leszek kitéve, mint egy magyar várandós nő.
A második trimeszteremet kiváló hangulatban és egészségben kezdtem és panaszra semmi okom nem volt. Minden frusztráló tünet elmúlt. Sehol egy hányinger, szorulás, vagy éjszakai pisilés. Az energiaszintem is visszatért normálisba és elkezdődött az a kellemes, bizsergető, boldog érzés, amire az előző terhességemből emlékeztem. A látszólag ok nélküli nevetőgörcsök, amik olyan jól elszórakoztattak 3 éve, ugyancsak beindultak. És akkor ütött be a ménkű. Hirtelen, ahogyan azt tenni szokta. Az egyik délután egy vizsgálatra siettem és éppen felemeltem a lányunkat, hogy beletegyem a babakocsiba, amikor éles fájdalom hasított a hátamba, kb. oda, ahol azok a kis gödröcskék vannak a csípő felett. Olyan intenzitással és erővel, mintha hátba szúrtak volna. A gyereket a gravitáció segítségével kontrollált esésben a padlóra juttattam, majd levetettem magam a padlószőnyegre, mereven feküdtem a hátamon kabátban, és becsukott szemmel mormogtam, hogy "ó, basszus! ezt nem hiszem el!"
Megmozdulni nem mertem, mert a legkisebb lábmozdításra a fájdalom visszatért. Azt hiszem, egy jó darabig ott feküdtem volna, ha a gyerek nem kezd el a hasamra mászni és a sálamat tépkedni, azt ismételgetve, hogy "Mama alszi? Mama alszi? Mama nem alszi! Mama játsz!" Úgyhogy össze kellett szednem magam, feltápászkodtam, nyögve és féloldalasan, de elindultam kifele a lakásból. Közben, már a liftet várva a mobilom telefonkönyvében keresgéltem azt a számot, amivel a "hátas embert" el tudom érni.
Az, hogy a hátam a terhesség alatt valamikor fájni fog, nem volt kérdés, a kérdés csak az volt, hogy mikor és mennyire. Nemcsak azért, mert ez az egyik leggyakoribb és legtöbb nőt sújtó terhestünet, hanem azért is, mert a hátam az egyik gyenge pontom.
5 évvel ezelőtt gerincsérvvel műtöttek, és bár a műtét teljesen sikeres volt és többnyire fájdalom nélkül élek, tudom, hogy életem végéig vigyáznom kell az emeléssel, cipeléssel és hirtelen, veszélyes mozdulatokkal. El tudom szavalni a törzs izmainak fontosságáról szóló összes óvintést. Megtanultam a trükköket, amik szükségesek ahhoz, hogy egy kisgyerekkel végigcsináljam a napot minimális emelgetéssel és cipelés nélkül. Amióta a lányunk súlya 10 kg fölé nőtt, szinte soha nem viszem a kezemben, vagy tartom a csípőmön. A felemelése 4 eseményre korlátozódik: a kiságyból reggel ki és este be, az etetőszékből be és ki, a babakocsiba be és ki, és a pelenkázóasztalra fel és le. Ezek közül mindegyiknél megtanultam "csalni", pl. mindig megkérem, hogy álljon fel a kiságyban és a babakocsiban mielőtt felemelem, így ezt már kérés nélkül megteszi. Ha elesik, vagy sír, nem emelem fel, hanem leguggolok, vagy leülök mellé a földre, úgy ölelem meg. A puszis összebújások mindig a heverőn, vagy a fotelben ülve történnek. Pontosan tudom a korrekt emelés szabályait, és már odafigyelés nélkül betartom őket. De mindezek ellenére úgy tűnik, elég egyetlen egy rossz mozdulat terhesen, egy kis figyelmetlen sietség, és az ember a hátszerviz számát keresi, nyögve és átkozódva.
A terhesség alatti hátfájás okai összetettek, de az egyik fő ludas a relaxin nevű hormon, ami a nő kötőszöveteit meglazítja, ezáltal lehetővé téve, hogy a medence kellőképpen kitáguljon a terhesség előrehaladtával, és később a vaginális szülés is lehetséges legyen. De ami jó a babának és a szülésre, az nem feltétlenül jó az anyának is. A meglazult kötőszöveteket, ízületeket sokkal könnyebb megrántani. Ez ugyanúgy igaz a bokákra, mint a hátra. Ez az egyik fő oka annak, hogy a terhes nőket óva intik az emeléstől, és nem az, hogy a nehéz csomagok emeléstől elvetélhetnek. Egyébként érdemes ilyenkor áttérni a kényelmes, alacsonyabb sarkú lábbelik viselésére (ez segít a helyes testtartásban is). A kisbaba alaposan be van bugyolálva, biztonságos helyen, de a terhes anya nagyon sebezhetővé válik erre a pár hónapra.
A második és harmadik trimeszterben további súlyosbító tényezők a megnövekedett testsúly, a test egyensúlyának megváltozása és a törzs megnyúlt és legyengült izmait érő nyomás.
A "hátas ember" (gyógytornászom) száma, amit azonnal hívtam, az előző terhességből maradt rám. Akkor az ötödik hónap körül volt egy hasonló hátfájásom, amit nem emelés okozott, hanem úgy tűnt, "magától" kezdett el sajogni a derekam. Nagyon rossz volt, sokkal rosszabb, mint a mostani, a csípőmet szinte nem bírtam megmozdítani egy hétig, a keresztcsont-csípőízületem sajgott és az azt körülvévő izmok, és ez lehetetlenné tette, hogy az ágyban megforduljak, vagy abból egyedül kikeljek. Mint most, akkor is akkor volt a legrosszabb a fájdalom, amikor hosszú ideig mozdulatlanul ültem vagy feküdtem, és kihűlt izmokkal próbáltam testtartást váltani, pl. felállni.
Hogy a rosszban valami jó is legyen, 3 éve megtanultam, hogy a terhesség alatti hát- és csípőfájás könnyen kezelhető és gyógyítható, ha az ember megfelelő szakemberhez kerül, és tudja, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálnia. Attól függően, hogy pontosan mi okozza a fájdalmat, egészen más gyakorlatokat ajánl a csontkovács vagy gyógytornász, és más-más sajgó izmokra kell koncentrálni a masszázs alatt is. A torna nagyon sokat segít, mint ahogyan az úszás is, ha okosan csinálja az ember. A kezelőm szigorúan eltiltott például a mellúszástól, mert a folyamatos homorítás levegővételkor, és a lábak rúgó mozdulata rosszabbítaná az állapotomat, de a hátúszás nekem sokat segíthet. Az akupunktúra is nagyon hasznos, főleg ha masszírozással és tornával együtt használják. Ezért csak ajánlani tudom, hogy akit a hátfájás sújt, ne szenvedjen egyedül, és ne várja heteken át hiába a gyógyulást, hanem keressen fel egy gyógytornászt, csontkovácsot, vagy képzett gyógymasszőrt (sajnos egy "aranykezű szomszédasszony" vagy segítőkész férj anatómiai ismeret hiányában néha többet árt, mint használ), amint lehetséges.
Az eddigi két kezelés hatására már szinte teljesen gyógyultnak érzem magam, bár biztos vagyok benne, hogy akármennyire vigyázok, lesz még hasonló problémám júliusig. A lányunk, aki nem sokkal múlt kétéves, az elmúlt pár hétben kezdte el gyakorolni a hírhedt földhözcsapkodást, amikor nem ért egyet velem. Ugyancsak mindennapossá vált az, amit én úgy hívok, hogy "főtt tészta-trükk", amikor a lábai kocsonyává válnak és összecsuklanak, ha nem akar arra menni, amerre én, és közben visít, mint egy vadmalac. Ilyenkor sajnos nem ülhetek mellé a zebrán, hanem a hónom alá kell csapnom mind a 13 kilóját, amíg nem hajlandó újra a lábára állni.
Mindenesetre mára már sokkal fürgébb vagyok, és remélem mostantól vidámabb témákkal foglalhatom el magam. Például azzal, hogy hogy is van az, hogy az első terhesség alatt a nők alig várják, hogy terhesruhákba bújjanak, míg a későbbi gyerekeket hordva az utolsó pillanatig eltolják a váltást, akkor is, amikor kötözött sonka hatást érnek el estére.
