Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kata a császármetszése utáni kálváriájáról ír, amelyből megtudhatjuk, nem mindenkinek megy simán a szoptatás és az sem tragédia, ha végül tápszeres pótlásra van szükség.
Kata a császármetszése utáni kálváriájáról ír, amelyből megtudhatjuk, nem mindenkinek megy simán a szoptatás és az sem tragédia, ha végül tápszeres pótlásra van szükség.
Arról is beszámol, hogy a kezdeti nehézségeken végül egy pszichológus segítette át és élete ballépésének tartja, hogy nem engedte a családját segíteni.
Születéstörténetem semmi extra, sajnos császár lett belőle megspékelve azzal, hogy az ígérettel ellentétben azonnal elvitték a babát, épp csak, hogy megnézhettem. Körülbelül 10 óra múlva láttam újra, amikor már kiment belőlem az érzéstelenítő hatása és moccani sem bírtam a fájdalomtól, ergo totál kimaradt az első szoptatás. Nem is értettem az egészet, lehet, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem, utólag nem tudom, múlt-e valami rajta, lehet, hogy igen.
Tehát másnap reggel elsőgyerekes fogalomnélküli újdonsült anyukaként hajnalban elkezdtem próbálkozni a szoptatással. Ez úgy ment, hogy mivel vonyítottam még mindig a vágástól, fekve próbálkoztam úgy, hogy a csecsemős nővérke rám tuszkolta a kisfiamat, aki annak rendje és módja szerint azonnal véresre harapta mindkét mellem. Itt kezdett a dolog gyanús lenni, hogy valamint nem csinálok jól, eddig a pillanatig álomvilágban éltem, hogy magától értetődő, hogy szopni fog a kis kukis, méghozzá tökéletes technikával. Ja és hogy nekem rengeteg tejem lesz és slusszpassz.
A kórházi bentlétem alatt tisztelet a kivételnek, de alig kaptam segítséget a nővérkéktől (tényleg rám fért volna, mert totál hülye voltam a témához, hiába olvastam róla korábban), és a gyermek az istennek sem akart jól szopni. Meg hát tejem sem volt a negyedik napig, akkor kezdett el valami szivárogni. A kórházban nem volt egy szék, se semmi, császár után tényleg kemény dolog a különböző pózokkal próbálkozni, mert fáj. A második napra eljutottunk oda, hogy a gyerekorvos kiadta az ukázt, a gyereknek pótlást kell adni. Mondom, oké. Erre belenyomták a klasszikus dudlis cumit, amit persze örömmel elfogadott.
Végigszenvedtük a bentlétet, utólag azt mondom, hogy nem is voltak nyugodt körülmények a háromágyas kórteremben, és szerintem a gyerek folyamatosan éhes volt. Én pedig, ahogy hallottam, minden nyikkanásra mellre tettem, hiába, az istennek se jött az az igazi tejbelövellés. Amikor hazajöttem, a harmadik napra már sugárban folyt a könnyem (tej helyett), totál kikészültem, megjegyzem, nem volt velem senki, se anyuci, se anyós. Ráadásul ehhez elvileg a szülés előtt én ragaszkodtam mondván, meg kell ezt nekem tanulni, na ez volt életem egyik legnagyobb ballépése, mert nagyon nagy segítség lett volna, ha van velem valaki.
A gyerek sírt, sírt és sírt, bár a kezdetektől csak egyszer kellett hozzá kelnem éjszaka. Most már tudom, hogy azért is sírt, mert én, a hülye anyja nem vettem észre, hogy éhes és sokszor fáradt. Ja, azt is hittem, ha nem alszik el azonnal szopi után, akkor nem is álmos, ezért nem is próbálkoztam megnyugtatni, hanem sírtam, hogy miért nem alszik. Háromhetesen még egy grammot sem hízott a kórház óta, akkor már muszáj volt neki tápszert is adni a szopi után.
Akármit csináltam, nem indult be a tejem, amit nagyon sajnálok, lehet hogy kitartóbbnak kellett volna lennem. Annyira kibuktam az első hetektől, hogy a negyedik héten önként felkerestem egy pszichológust, nehogy totál becsavarodjak. Őszintén megmondom, nem tudtam mit kezdeni sem a helyzettel, sem a gyerekkel, nem tudtam semmire a választ, sem a megoldást. Bőgtem, ha bőgött, bőgtem, ha nem aludt, közben a férjemet halálra stresszeltem, milyen bunkó hogy engem így egyedül hagy és dolgozni mer, mert milyen nagyon rossz nekem és mekkora szívás az egész.
Magamban kiabáltam, hogy minek kellett ez nekem, haragudtam a gyerekre és néha utáltam is, hogy miért csinálja ezt velem, és különben is, vigye innen, aki akarja. Tényleg ilyen gondolatok voltak bennem. Aztán a 6-8. hét táján minden kisimult, összerázódtunk és amikor etetés közben rám nézett a fiam és rám mosolygott, akkor már az örömtől sírtam. Rengeteget segített, hogy napirendet csináltam neki, a tápszeres pótlás miatt ebben könnyebb dolgom volt, hiszen mindig jól tud lakni. De az alvás, na az kemény dió volt, mint a legtöbbünknél, de ezen is túljutottunk. Hatalmas sírások (mindketten), hisztik és cumi-nem cumi után megtanult egyedül elaludni, most már ott tartunk, hogy ha látom, hogy álmos, jön a dédelgetés, cucujgatás, puszilgatás, kiságyba rakás és vagy elalszik azonnal, vagy maximum öt perc méltatlankodás és ezután alszik el.
Nyolchetesen fogta magát és elkezdte átaludni az éjszakát, remélem legalább a fogzásig ez így is marad. A tápszert egyáltalán nem élem már meg kudarcnak, mindig próbálok előtte szoptatni, bár a tejmennyiség sajnos egyre elhanyagolhatóbb. És igenis a cumisüveggel is lehet úgy etetni, hogy összebújunk, mert kispárnára fektetem, amibe aztán bebugyolálom, így neki is kényelmesebb. Bár ránézni nem szabad közben, mert imád szemezni és annyira elkezd nevetni, hogy nem hajlandó tovább enni, mint a képen.
Kata
