Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Palkó, abban a stratégiailag kulcsfontosságú pillanatban, amikor az apja a használt pelenkát kihúzni, a tisztát pedig betolni igyekezett a feneke alá, szabályosan felrobbant.
Grítingz from Amszterdam! Igen, a beharangozott utazás már biztosan fél siker, sikerült kijutnunk a könnyű drogok és a laza erkölcsök fővárosába – persze az említett látványosságokat messze elkerülve. Éppen egy héttel ezelőtt csütörtökön reggel megsimogattuk Palkó buksiját, és a családi látszat-demokrácia jegyében megkérdeztük tőle, mit szólna egy kis nyaraláshoz hármasban, csak ő meg mi. Palkó erre száját összecsücsörítve óóó-zni kezdett, ami jelenthetett csalódottságot vagy éppen kellemes meglepődést, de azon túl, hogy kapott egy nagy puszit, mert olyan édes, nem foglalkoztunk a véleményével. Kiskorú még, nincsen szavazati joga.
De ha volna is, mit érne az az egy kis ujjacska a mi lelkes kézlóbálásunk mellett? Mert nagyon vártuk már ezt a tíz napot a férjemmel, amikor a nagyobbak két hétig a nagyszülők dobhártyáját szaggatják, mi pedig szabadon utazhatunk, csavaroghatunk, nyaralhatunk. A terv nem volt nagyon bonyolult, tíz nap a Budapest-Amszterdam tengelyen, autóval, itt-ott megállva, külföldre szakadt unokatesót és örökké hazatérést fontolgató barátokat látogatva. Ennek szellemében aztán be is zsuppoltuk Palkót a maxi cosiba és irány a határ. Az utat az autó nálunk már magától is ismeri, négy év alatt számtalanszor megjártuk Budapesttől Maastrichtig, mindig egy nap alatt, így joggal remélhettem, hogy Palkónak sem lesz sokkoló a dolog. A másik kettő ennél már jóval fiatalabb korban is utazott, muszájból, de nem volt probléma. Emlékeim szerint Lackó és Mici már az első saroknál bealudt, és csak a tankolásnál ébredtek fel, illetve Mici igazi benzintyúk létére azt sem csípte, ha a kocsi sebessége 100 km/h alá csökkent. Egyszóval optimistán vágtunk neki az útnak.
Az áldott jó gyerek hozta is a családi formát, csodálatosan viselkedett, és csak egyszer kelt fel enni Ausztriában, amúgy Passauig meg sem szólalt. Akkor viszont alaposan kivágta a rezet, minden értelemben. Először belefutottunk pár jó hosszú útjavításba, dugó dugó hátán, persze vastagon száz alatt haladtunk. Palkó türelme hamar elfogyott, mondanom sem kell, és annál szebb nincs is, mint amikor harminccal megyünk az autópályán, elöl-hátul ezer autó, a legközelebbi pihenő ezzel a tempóval ugye beláthatatlanul messze van (amúgy valószínűleg épp azt is átépítik), és közben hallgatnunk kell a koncertet a hátsó ülésről. Fél óra kínlódás után, kicsit zaklatott állapotban sikerült megállni, és Palkó úgy gondolta, hogy nem árt feldobni a hangulatot valami jó kis tréfával. Szerintem. Mert az apja szerint csak simán revansot akart venni rajta. Történt ugyanis, hogy Palkó, abban a stratégiailag kulcsfontosságú pillanatban, amikor az apja a használt pelenkát kihúzni, a tisztát pedig betolni igyekezett a feneke alá, szabályosan felrobbant. Én épp kézmosásból jöttem, így magát az akciót nem láttam, de a férjem arcát tíz éves házasságunk alatt nem láttam még ilyen kétségbeesettnek.
Ellentétben Palkóval, aki vidáman és elégedetten pruttyogtatta a markában a kakit, és villogtatta fenekét a hátsó ülésen. Bugyogott a kaki a kocsiülésen, a gyerek fején, hátán, a férjem nadrágján, kezén. Gondoltam lefényképezem, jó lett volna illusztrációnak ehhez a héthez, de férjem arcát látva ejtettem az ötletet és inkább a törlőkendőket kapkodtam a károkat enyhítendő. Ugye okos ember nem parkol fészek alá... fogalmazzunk úgy, hogy a kocsinak most aztán totál mindegy. Ahogy a férjem hajtogatta többször egymás után: "Ez a kocsi nem egy olyan kocsi, amit lekakáltak, neeeem. Ez egy olyan kocsi, amibe BELEkakáltak.." ésatöbbi. Valószínűleg katasztrofális vége lett volna, ha szabadjára engedtem volna a derűmet, nehéz pillanat volt.
Egyébként már megszoktuk, hogy egy ilyen utazás nem eseménytelen. Nem magával a babás utazással van gond, a gyerekek jól bírják a kilométereket, az autó ringásában még jobban is alszanak. Viszont be kellene tiltani minden útjavítást, sebességkorlátozást és elterelést. Máig emlegetjük mikor egy holland-olasz túrán Svájcon kellett átkelnünk és az összes alagutat egyszerre zárták le, minket meg felküldtek a hegyekbe. Épp Micivel volt tele a pocakom, így egy kicsit féltem a rengeteg szerpentintől, de alaptalanul. Férjem óvatosan vezetett, simán kibírtam. Nem így a Lackó, aki egyszer csak kidobta a taccsot. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a probléma a gyerekülésre lokalizálódott, és, hogy mindez egy kristálytiszta gleccserpatak mellett történt. Most már, hogy van összehasonlítási alapom, azt kell mondjam, Lackó produktumával nehezebb volt elbánni.
Azt kell mondjam egyébként, hogy a fentiektől eltekintve eseménytelen utunk volt, és szerencsésen elértük Regensburgot (virtuális integetés Sziszkáéknak), Maastrichtot (és Eszter még mindig fél kézzel elbánik a három gyerekkel) végül Amszterdamot. A napirend pedig persze egy ilyen túra alatt totál a dugába dől, ami viszont nemcsak a gyereket, hanem a mamáját is edzi, úgyhogy így egy hét után már simán megkaphatnám a "semmi nem zavar, mert mindenhol és mindenkor tudok szoptatni" oklevelet, és megalapíthatnám a "bárhol-bármikor-bármin pelenkázók" klubját. Palkót eleinte kissé megrémítette a sok változás – gondolom neki ez olyan, mintha engem egy kis időre kicsapnának az Alfa Centaurira, - de pár nap alatt megszokta. Hamar rájöttünk, hogy azt szereti, ha akkor is hallja a hangunk, amikor nem lát minket. Így aztán sokszor aludt mellettünk egy pléden esténként, mialatt mi halkan beszélgettünk mellette, az éjféli evés után pedig egy szó nélkül röppent az ágyába. Csibészes mosolyával pedig simán meghódította a német lányokat és szép sikereket arat itt Hollandiában is. Amszterdamban pedig tovább fejlődtünk, mert büszkén jelenthetem, hogy megvan az első átaludt éjszakánk! És nagyon remélem, hogy ez a szokás nem lokalizálódik Amszterdamra. Jövő hétig kiderül.
Panzej
