Kis hazugság, nagy hazugság, statisztika – vélekednek sokan. A baba-mama-papa témájú írások hozzászólásait olvasgatva gyakran jut eszembe a fenti – többé-kevésbé vitatható – kijelentés, hiszen sokszor tűnik úgy, hogy a viták hevében ki-ki kimazsolázza a számok tengeréből azokat az adatokat, melyek saját állítását igazolják, amire persze a másik fél ezekkel szöges ellentétben álló statisztikákkal válaszol – már ha érdemi vita folyik egyáltalán, nem pedig érzelmek és megingathatatlan meggyőződések csapnak össze érzelmekkel és megingathatatlan meggyőződésekkel.
Lehet, hogy furcsa, de szeretem böngészni a száraz statisztikákat, különösen azokat, melyek más országokhoz viszonyítva próbálnak képet festeni arról, hol is állunk a többiekhez képest az élet egyik vagy másik területén.
Itt van például a december közepén nyilvánosságra hozott EURO-PERISTAT felmérés, mely huszonöt uniós országra (köztük hazánkra) és Norvégiára vonatkozóan enged széles körű és sokoldalú bepillantást mindabba, ami a gyermekvárással, a szüléssel, az édesanyák és a babák egészségével kapcsolatos, egyelőre 2003-2004-es adatok alapján. Nem szeretnék senkit untatni a csaknem 300 oldalas dokumentum minden apró részletével, ehelyett kiszemezgettem a legérdekesebb számokat.
Kezdjük rögtön az anyai adatokkal, nevezetesen az életkorral. Dániában vannak a legkevesebben (1,3%), Lettországban pedig a legtöbben (9,3%) olyanok, akik a huszadik születésnapjukat sem várják meg gyermekük világrahozatalával. Magyarország a maga nem egészen 7 százalékával a felső középmezőnyben foglal helyet, csak kicsit „lemaradva” például a britek (7,2%) mögött.
A másik „végletet” megtestesítő 35 év feletti életkorral kapcsolatban azt állapítja meg a dokumentum, hogy a gyermekvállalás egyre későbbre tolódása csaknem mindenhol általános és most mér évek óta folyamatos jelenségnek tekinthető. A „túlkorosak” csoportja Szlovákiában képvisel a legkisebb hányadot (7,5%) az édesanyák csoportján belül, míg az első helyen álló Írországban az anyák egynegyede (!) szül 35 éves kora után, de 20 százalék feletti értéket adott meg többek között Hollandia és Németország is. Mi ebből a szempontból egyértelműen sereghajtók vagyunk, úgyhogy egyelőre senkit nem fenyeget az a veszély, hogy nyugdíjas korú nők lepik el tömegével a hazai szülészetek folyosóit.
Az anyákra vonatkozó fejezeteket böngészve érdekes lenne megtudni, milyen arányú a dohányzás a gyereküket váró magyar nők között. Beszédes adat, hogy nincs adat, vagyis sok európai országgal ellentétben nálunk erre nem terjed ki a szakemberek figyelme. Még inkább elgondolkodtató, ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a pillanatnyi körülmények felmérése (lenne) az első lépés a változtatás felé. A legrosszabb a helyzet egyébként Franciaországban, ahol a későbbi édesanyák több mint egyharmada füstöl rendszeresen a terhessége előtt, és a dohányzók aránya terhesség idejére is csak 22 százalékra csökken. De nem lehetnek e tekintetben nyugodtak például a dánok vagy a britek sem.
Aztán megint egy hiányzó adat: a meddőségi kezelést követő terhességek aránya. Mentségünkre legyen mondva, hogy csak néhány ország tudott erre vonatkozó adattal szolgálni, közülük Franciaország az első, nem egészen 5 százalékkal és Olaszország az utolsó 1,7 százalékkal.
Az olasz szülészorvosok hozzák meg legkönnyebben a (tervezett vagy sürgősségi) császármetszésre vonatkozó döntést, akik a portugálokhoz hasonlóan az újszülöttek nagyjából egyharmadát (!) segítik ily módon a világra. Nem sokkal marad le mögöttük egy viszonylag népes csoport a maga 25–29 százalékos értékével, melynek egyik tagja – többek között a németek és a lengyelek társaságában – éppen mi vagyunk. A 20 százalék alattiak táborát gyarapítja egyebek mellett Csehország, Hollandia, Svédország és Norvégia, a sor „végén”a maga 14,4 százalékával Szlovénia áll.
A szülésindítás a balti országokban a legkevésbé népszerű (9% alatt), ezzel szemben például a máltai orvosok a szülések 38 százalékában szólnak bele a szülés megindulásának időpontjába, és nem sokkal maradnak le mögöttük észak-írországi kollégáik sem.
Az utóbbi adat birtokában nem meglepő, hogy a mindenféle eszközös beavatkozások nélküli szülések aránya éppen Máltán a legkisebb, míg a rangsor másik végén helyet foglaló balti országokban és Finnországban 50 és 60 százalék között van az olyan szülések aránya, ahol semmilyen módon nem indítják és nem gyorsítják a szülést, és nem végeznek gátmetszést sem. A gátmetszés egyébként Portugáliában és Spanyolországban (Valenciában) szinte általános gyakorlatnak számít (80%), míg Angliában (16%), Norvégiában (15%) és Dániában (10%) nemigen folyamodnak hozzá.
A 2500 grammnál kisebb világra jött újszülöttek arányát tekintve egy kétes értékű ezüstérmet sikerült megcsípnünk, 8,3 százalékos értékkel mindössze két tizeddel lemaradva Görögország mögött. A koraszülések arányát tekintve sem sokkal jobb a helyzet, a szomszédos Ausztriában a legnagyobb a 37. terhességi hét előtt született gyerekek aránya (11,4%), aztán a németek (8,8%) következnek, rögtön utána pedig mi, magyarok (8,5%)
A szlovén, svéd, cseh és lett újszülöttek kapnak a legnagyobb arányban kizárólag anyatejet életük első 48 órájában (mind a négy ország 90 százalék feletti értékekkel büszkélkedhet), míg Írországban az újszülöttek több mint fele részesül már az első két napon valamifajta pótlásban, de bőven van javítanivaló az Egyesült Királyságban és Franciaországban is. Hogy nálunk mi a helyzet? Hát… ez sem derül ki a statisztikából, vajon miért?
Az anyai halálozási adatok értékelését nehezíti, hogy szerencsére nagyon kis számokkal kell dolgozniuk a statisztikusoknak, ami nem kedvez a megbízható összehasonlításoknak, de úgy tűnik, hogy Máltán a legjobb a helyzet, Észtországban pedig a legrosszabb. A magyar értékek a középmezőnyben vannak, és megfelelnek az uniós átlagoknak.
Az újszülöttkori halálozás Csehországban, Svédországban, Cipruson, Norvégiában és Luxemburgban a legkisebb (2–2,5 ezrelék), míg Lettországban (5,7 ezrelék) és Lengyelországban (4,9 ezrelék) a legnagyobb. A magunk 4,5 ezrelékes értékével csak egy hajszállal maradtunk le Litvánia mögött a nem oly dicsőséges dobogóról, és olyan országok előznek meg bennünket, mint például Málta, Hollandia vagy Ausztria. A csecsemőhalálozás tekintetében igen nagy különbségek vannak az egyes országok között, de általánosságban az új uniós tagországok csecsemőhalandósága a legnagyobb: Lettország, Litvánia, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Észtország a sorrend.
Számomra az a legérdekesebb és legtanulságosabb a fenti adathalmazból, hogy nincs egyetlen olyan ország sem, mely minden mutatót tekintve példakép lehetne. Mi lenne hát, ha minden országtól ellesnénk azt, amiben ők a legjobbak, az egészet összegyúrnánk, és már kész is a reform. Meg lehetne csinálni? Talán igen, talán nem, egy próbát mindenesetre biztosan megérne.
