A szülés körüli depresszió elkerült. Vagy lehet, hogy mégsem, de nem voltam orvosi eset. Most viszont kételkedem. Fogzik a gyerekem, az egyszem. Nem először, másodszor. Ennek a hivatalos neve fogváltás. Nagyon izgalmas időszak, gyermek határtalanul büszke magára, mert ő az első a csoportban, akinek már van felnőtt foga, nem is egy, hanem mindjárt három, sőt már a negyedik is majdnem kint van. És még a tejfogai is megvannak hiánytalanul, lehet velük ijesztgetni a lányokat. Igaz harapásra már alkalmatlanok, ezért erősen kiskutya-hatása van a gyermeknek, ahogy mindent oldalról vesz a szájába.
Én legalább olyan izgatottan várom az első fogak kiesését, amik mögött már ott kukucskál 1,5 db felnőtt fog, mint ő. Csakhogy. Csakhogy bennem más is megindult. Méghozzá az a fájdalmas érzés, hogy már nincsen kicsi babám. Hogy vége a kisgyermekkornak. Hogy rohan az idő, már csak úgy 300-at kell aludni, és iskolába megy az egyszem. Pedig még nem is tud masnit kötni a cipőfűzővel (hát istenem, egyszem, fiú, anya kicsi szeme fénye – van rá időm és lehetőségem, hogy bekössem neki).
Aztán ránézek, és látom, hogy még azért mégis olyan pici. Párnás a kis keze, előredülled a pocakja és még egy ici-pici kis párnácska van azon az imádnivaló talpán is. Aztán nézem, amikor mélyen alszik, és olyankor még pont olyan, mint kisbabakorában.
Felkelés után már persze egész másképp fest. Első a tükör, frizura-igazítás. Mert a Lena is odajár a csoportba, aki “nagyon szép kislány és nagyon szeretek vele játszani. Ezt a barlangot a szobámban is neki építettem”. És Lena biztosan felnéz az én fiamra, amiért ő az első a csoportban, akinek már felnőtt fogai vannak…
Szóval igen nehéz nekem ezt a fogváltás-dolgot a helyére rakni. Örülök és együtt izgulok a fiammal, miközben belül sírok, hogy vége egy időszaknak. Nézhetek más blog után, mert lassan “kinövöm” a Porontyot. És vége egy időszaknak, ami minden nehézségével együtt valóban (na jó, megközelítőleg, és ennyi év távlatából) olyan csodálatos volt, mint a pelenka-reklámokban. Amiken mostanában megint elbőgöm magam.
ruju
