Egy német orvos Ausztráliában dolgozik két éve. Vidéken súlyos az orvoshiány, nagy szükség van a munkájára. A helyiek megbecsülik, a közösség elfogadott és tisztelt tagja. Letelepedési engedélyért folyamodott, de nem kaphatta meg, mert a fia Down-szindrómás és az országot védeni kell az ilyen nagy költséggel járó idegenek betelepedésétől. Ahhoz, hogy éveken át ott éljen és az apja a közösségért dolgozzon, elég egészséges. Ahhoz, hogy letelepedési engedélyt is kapjanak, már nem. Természetesen nem a fogyatékossága miatt utasítják el, hogy ne legyenek diszkriminatívak, hanem az egészségi állapota miatt. A fából készült vaskarika fel történő találása.
Amikor egy családba fogyatékos gyerek születik, a társadalom (azaz te meg én) szemében fogyatékossá válnak a szülők, a testvérek, az egész család. Ha nem is tudatosan, de sokakban felmerül, hogy ha ilyen csapás érte őket, valamivel nyilván rászolgáltak (hiszen a világ igazságos). Lám, én nem szültem fogyatékos gyereket, mert jól csinálom, ő meg csak ennyit tud felmutatni, valaminek nyilván híján van, amivel én rendelkezem. Vagy ha esetleg eddig nem is volt, ezentúl biztos, hogy nem lehet teljes az élete (bármit jelentsen is ez). És nem is kell ezt végiggondolni ahhoz, hogy a tekintetünkben ott legyen.
A fogyatékosokra nem csak mint a sors büntetésére, vagy csapásra tekintünk, hanem mint teherre is. Teher a szülőknek, a tágabb családnak, közösségnek, a társadalomnak. Nem úgy teher, mint egy másik gyerek, aki maximum addig lehet teher, addig is "édes", míg meg nem születik. Pedig ő is kér enni, ő is felkel éjszaka, neki is kell ruhát venni, vele is lennie kell valakinek, neki is kell óvodát, iskolát keresni és fenntartani - de ő nem teher. A fogyatékos gyerekről gondolkodás, megkérdezés és egyéni mérlegelés nélkül tudjuk, hogy teher. Talán csak azért nem hívjuk terhes gyereknek, mert a terhességet már lestoppolták a pocakosok.
A fogyatékos gyereket fejleszteni kell, az pedig pénzbe és időbe kerül. Mi ez, ha nem teher? Talán lehetőség, hogy a folyamatban részt vevő felnőttek újra felfedezzék a világot és az élet értékeit? Ugyan már, ezért nem lehet kenyeret venni a boltban. Hogy olyan dolgokat lehet tőlük megtudni a fejlődés jellegzetességeiről, amelyek az épek világát is előbbre vihetik? Ezt se lehet betenni a fazékba.
A fogyatékosoknak gyakran van szükségük speciális segédeszközökre, extra orvosi ellátásra is. Noha bármelyikünkkel előfordulhat, hogy hasonló helyzetbe kerülünk, és nyilván akkor nem örülünk, ha megkapjuk a "teher" címkét és a korlátozásokat, amelyekkel embertársaink az alap bajunkat sokszorozzák meg, de a fogyatékosokról előre lehet tudni, hogy szükségük van vagy lesz ezekre a pluszokra - ez a pechjük. Az idősekről is lehet tudni, hogy többségében eljutnak oda (ha megérik), hogy többet vesznek ki a közösből, mint amennyit be tudnak tenni, de ők legalább korábban hasznot hajtottak. De mi haszna van egy fogyatékosnak?
Ha páran dolgoznak is, ők is nagyrészt támogatott, alibi munkahelyeken, de legtöbbjük csak nyeli a pénzt. Ennek sem kell utánajárni, tudjuk, hogy így van. El tudjuk képzelni. Hiszen “a fogyatékost” is el tudjuk képzelni - valahogy úgy, ahogy Kipling “The White Man’s Burden” c., 1899-es versében a nem európai rasszokat jellemzi: "félig ördög, félig gyermek". Minek is vennénk a fáradságot, hogy az értelmes termelőmunkába bevonjuk az ilyeneket? Hiszen az épeknek is alig van munkájuk, még azt is elvennék tőlük? Vagy mondjuk mert kiderül, hogy vannak munkák, amiket ugyanolyan jól vagy még jobban, lelkiismeretesebben és alaposabban el tudnak végezni, mint az épek?
Nem tudom, mennyit költ az állam a fogyatékosokra és mennyit kellene költenie, ha úgy tudnánk nézni rájuk, mint, akiknek _vannak_ képességeik, amelyeket a közösség szolgálatába lehet állítani. És ha utánajárnék, mennyibe kerülnek születésüktől halálukig (orvosi kezelések, segédeszközök, támogatások, fejlesztés, iskoláztatás, foglalkoztatás, ellátás, gondozás stb.) - akkor mit tennék a mérleg másik serpenyőjébe, hogy megmérjem, mindez megérte-e? Hány forintot ér egy mosoly, amit egy Down-szindrómás kisgyerek kedvessége csal az emberek arcára? Mennyit ér egy őszinte, meleg ölelés? Ér annyit, mint egy színes koktél vagy egy felvonásnyi színdarab? Mennyi társadalmi haszonnak számít, ha az emberek jobban értékelik a szeretet és az együttműködés erejét, mert erre tanítja őket - valami más téren - fogyatékos társuk?
Bevallom, azt sem tudom, kultúrára mennyit költ az állam. Fogalmam sincs, mennyi az Opera költségvetése és nem jártam utána, mennyibe került a Széchenyi-film. Azt sem tudom, mennyi hasznot termeltek vele. Nem mértem meg azt sem, hogy hány kilojoule energiát lehet előállítani egy háromkötetes Weöres-összes elégetésével.
Úgy érzem, sok mindenért szégyellhetem magam, mint a fajom tagja, de egy valamiért büszke vagyok arra, hogy ember lehetek: olyan fajhoz tartozom, amelynek kultúrája van, amelynek nem csak az élelemszerzés és a szaporodás a fontos, tagjai értékét pedig nem csak az határozza meg, hogy melyikük tud nagyobb cubákokat felhalmozni a barlang végében. Az emberben az a csodálatos, hogy egy vers könnyeket tud a szemébe csalni, egy regény meg tudja változtatni a véleményét a világról, egy festmény meg tudja babonázni – és képes felismerni az embert tőle mégannyira különböző társában is: meg tudja érteni, milyen gazdaggá teheti egy másik világ felfedezése és mennyi energiát tud adni egy őszinte mosoly vagy egy szeretetteli ölelés.
tarkabab
