Mondja nekem Apa, hogy ő bizony jönne majd velem papás tornára.
Mondja nekem Apa, hogy ő bizony jönne majd velem papás tornára. Nézek rá értetlenkedve. 1. Mert meghatódom, hogy ennyire lelkes. 2. Mert én ilyet bizony még nem hallottam. Mindegy, hiszen pár hete még azt sem tudtam, mi az, hogy aquanatal meg toxoplazmózis. Aztán mégis megtanultam egyhamar. Rögtön be is pötyögöm és elkapok egy sokat sejtető leírást az egyik honlapon. Ctrl C – Ctrl V, már megy is apának. Szeme(ink) megakadnak egy bekezdésen, miszerint „A 34-36. hét környékén érdemes bekapcsolni a papákat is a felkészülésbe. (…) A felkészülésnek ebben a célegyenesében olyan vajúdó technikákat, hangokat, stb. gyakorlunk, amelyek kifejezetten a szülés közben végzendők majd.” Aha, hangokat. Na, és itt elkezdek agyalni azon, hogy milyen lesz majd nyögni 8-10 ember előtt. Hogy én. Ilyet. Na nem.
Ha a szülés alatt kell, akkor úgyis jönnek majd a hangok, egyébként nem fogok, főleg nem pénzért. Apa pedig még annyira sem partner az ilyenekhez, mint én. Biztosan csak a pillanatnyi elmezavar mondatta vele, hogy kipróbálna valami ilyesmit. Bár elképzelem magunkat, ahogy egymáshoz bújunk és nyögdécselünk (nyögdécselek). Két másodperc sem telne el, és biztosan dőlnénk a röhögéstől. Lehet, hogy a vicc kedvéért mégis megpróbálhatnánk?
Ebből kiindulva elgondolkodtam, hogy miben segíthet apa a terhesség során. Úgy értem, aktívan, tevőlegesen. Mert, miután életünk párja megcselekedte, amit megkövetelt a haza, valljuk be, inkább rajtunk a sor. Persze minden terhességről szóló könyv tele van a papáknak szóló jó tanácsokkal: mit gondoljanak/tegyenek, hogy mi jól érezzük magunkat a 9 hónap alatt. És fordítva: mi mit tehetünk, hogy apa ne érezze kirekesztve magát. Ez tök rendben van, szerintem, hiszen tényleg számtalan helyzetben tud segíteni, és az is fontos, hogy a kapcsolatunk minősége ne változzon a terhesség miatt (vagyis inkább csak pozitív irányba változzon). Mondjuk apa eljön az ultrahangra, nézelődni, vásárolni. (Bár én még nem láttam olyan apukát, aki ne feszengve és falfehéren csücsült volna a nőgyógyásznál, hehe.) Nem engedi, hogy cipeljünk. Kedves, megértő. Elviseli a hisztit, a sírást, a hangulatváltozásokat. Nem lehet egyszerű, teszem hozzá. A sort még hosszasan folytathatnánk.
Persze az egésznek nyilván maga a kapcsolat a kulcsa: hogy mi mit várunk és várhatunk el apától, mit engedünk, és hogyan kommunikálunk egymással - általában. Ahány pár, annyi módszer. A fent leírt történettel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy míg nekünk számtalan lehetőségünk nyílik arra, hogy jót tegyünk magunkkal (avagy idiótát csináljunk magunkból), nem biztos, hogy apának minden helyzetben ott kell állnia mellettünk. Vagy szerintetek igen?
Mafalda
