12.
12. hét
Hát itt vagyok, bár sokan sokféle indokkal próbálták megmagyarázni a szerkesztőnek, miért is nyúl mellé, ha engem ültet a nyeregbe, de úgy tűnik még többen voltatok, akik kíváncsiak vagytok a kilenc hónapos kalandtúrámra. Így az elején azért hadd szóljak egy pár vigasztaló szót azokhoz, akik a nevem láttára előhúzták a zsebkendőjüket. A külföldi pocakosodás élményeire áhítozó szomorkodókat azzal tudom meglepni, hogy elárulom, az első két kölköt Hollandiában hordtam ki, vagyis van összehasonlítási alapom, amelyet igény szerint akár szavakba is tudok önteni. Az első gyerekes kismamán bánkódó tömegeket pedig azzal vigasztalnám, hogy minden terhesség más, és a sokadik terhes állapot csak annyiban különbözik az első terhességtől, hogy nem fogok nektek ötven oldalt írni, annyi nyugalom ugyanis egy kétgyerekesnek már nem jár. Tadááám! Remélem csaltam egy kis mosolyt a fintorgók arcára!
Szóval heti helyzetjelentés, állapotom egyelőre változatlan. Hányás, kutyaorr-élességével vetekedő szaglóképesség, az ebből fakadó szagundorral megspékelve. Fáradtság, türelmetlenség, gyomorégés. Rossz szájiz, időnkénti nyálömléssel. Légyszi szóljon, akinek ezeken kivül egyéb, netán több tünete volt -csodálkoznék.. És ha nem elég az állapot, ott vannak a körülmények. A két kiskorú, meg az esténként fáradtan megjelenő nagykorú. Hiába, nem eshetek ágynak, nem hagyhatom csúszni a családanyák kötelező köreit, a bevásárlást, főzést, mosást és még sorolhatnám azt a temérdek és sokrétű fizikai munkát ami után az emberek nagy része nem érti, miért is áll egy kismama este hétkor már alig a lábán, "hiszen egész nap otthon van.."
Félgyerkőcről közben hivatalosan is megállapíttatott, hogy létezik és számolni kell vele a jövőben, hiszen az ultrahangon olyan öntudatosan ficánkolva fejezte ki a nemtetszését a zaklatás miatt, hogy szerintem még az orvos is elszégyellte magát. Túl vagyunk egy vérvételen is, ahol az öt kémcsőnyi vérveszteség után megtudtam, hogy "ez csak az első panel a terhesség alatti háromból" (Hollandiában egyetlen vérvétel volt az egész terhesség alatt!), és persze mindezt megelőzte a kezelőorvosnál tett látogatás, ahol elképesztő tudatlanságot tanúsítottam az utolsó menstruációm időpontjáról. Azóta is ég a fejem, amit (mentségemre legyen mondva) néha amúgy is úgy kell keresni a körülöttem uralkodó káoszban.
Beavattuk a családot is. Nem voltam valami kreatív, szépen minden érintett orra alá dugtam az első ultrahangról kapott papírt. Mit mondjak, az első reakció mindenki arcán a megdöbbenés volt, aztán a hitetlenkedés -"Dehát te olyan sovány vagy!" (Az összes terhes nő nevében: köszi..), végül azért öröm -mindenkinél más és más mértékben. Legjobban Lackó (4 éves kisfiam) hírelemzése tetszett. Legnagyobbként már tudja, mi az a kistestvér. "Azért jó, hogy lesz még egy testvérem, mert akkor, amikor a Mici rossz, majd játszhatok a kistestvéremmel, ha meg a kistestvérem lesz rossz, akkor meg majd a Micivel fogok játszani!"
Hát igen, mindenben van valami vígasztaló. Én is, amikor újra meg újra előkerülnek a rókák, a szagok meg egyéb barátaik, vagy amikor estére minden türelmem és erőm végeztén a Mici ordítva csapkodja magát a földhöz, mert kínozza a terrible two, és komolyan elgondolkodom azon, hogy mibe is vágtam az én kis fejszémet, szóval, ha nagyon elegem van, csak előhúzom a túlélőtáskámból azt az agyongyűrődött papírt, amit két hete minden közelembe kerülőnek el kell olvasnia, és elolvasom ezredszerre, hogy megnyugodjak, mégis minden rendben lesz, mert " A vizsgálatkor a terhes méh üregében egy embryo látható. 29 mm, jó életjelenségek....."
Panzej
