Úgy döntöttem, hogy engedek a családi nyomásnak, s minden anyuka rémálmára, a kisállatra bólintok rá egy határozatlan igent.
Úgy döntöttem, hogy engedek a családi nyomásnak, s minden anyuka rémálmára, a kisállatra bólintok rá egy határozatlan igent. Igen. Gondolom mindenhol ismerős, ahogyan a gyerek rojtosra rágja a fülünket, ”naaa, anya, légyszi, vegyünk egy izét”, és az izé helyett bármi behelyettesíthető.
Ha nem vagy elvakult állatbarát, akkor erre a nyaggatásra csípőből van ezer válaszod készre csomagolva, mint például: „Nem fogod szegényt gondozni, egy állat kiszolgáltatott és nagyon rád van utalva”. „Én fiam, lányom, nem akarok kisállatot, majd, ha nagyobb leszel, akkor”. Vagy a klasszikus: „ Egy ekkora lakásból már csak ez az izé hiányozna”. A lakásos példálózásnál az izé helyett általában a kutya a behelyettesíthető szó, s ha gyermekünk kitartó, akkor ez a kislakásos indok gyorsan a csőbe húzhat minket. Ugyanis nagyon hamar egy terráriummal, vagy akváriummal a kezünkben pisloghatunk okosan, mert hát ez még mindig jobb, mint a kutya, aki majdnem olyan, mint egy gyerek.
Hozzáértő szülők, akik már túl vannak néhány ilyen korszakon, sorra azt javasolták, hogy egy kisállat jót tesz egy megfelelő korban (kisiskolásokról beszélek) lévő gyereknek, megtanulja a felelősséget, a gondoskodást és hasonló. Nos, hogy a lényegre térjek, a Remek Ember is beszállt az ellenem folytatott harcba, hiába érveltem én, hogy itt a tehén méretű kutya, miért nem lehet arról gondoskodni, annyira lehengereltek, hogy hamarosan közöttünk csipogott Szotyi, a hullámos papagáj. Hogy miért ő?
Remek Ember mindig is tartott papagájt gyerekkorában. Ezerszer hallottuk már Hófehérke, Csuri, Citrom történetét, akik szaporodtak, elszöktek, de legfőképpen barátkoztak vele. Mert a papagáj olyan intelligens állat, állítja R.E., hogy kézhez szokik, és örömében hozzád ugrál, ha megjössz, válladra száll és az orrodat puszilgatja. Csak türelem.
Amikor hazahoztuk Szotyit, mindenki egyszerre próbált bepuncsolni neki, édesgetni, kézbe venni, de hát a napok lassan teltek, s mindenki hozta, amit egyébként szokott. Egy valamirevaló három és fél éves kölyök meg ugye minden, csak nem halk, ezt Szottyer idegei nehezen viselték. Ha feltűnt a szőke, pattogó, másfél méteres Andris, sokkos állapotba került, s néhány nap múlva, nem hogy nem hagyta magát az ujjunkra mászatni, de felkenődött a kalitka falára, nehogy észrevegyük, hogy hol van. Ráadásul a repüléssel is voltak az első napokban gondok. Nem szégyen, no, fiatal papagáj, a koordináció nem volt százas, így szerencsétlen Szotyi, felröppenve csapódott egyik faltól a másikig, míg mi széttárt karral vártuk, hogy leszálljon.
Ekkor neki szegeztem R.E-nek a kérdést: „Nem lehet, hogy az idő megszépítette a kapcsolatodat a madarakkal?”. Ami magyarul azt jelentette, hogy egy papagájnak akkora az agya, mint egy borsó, miért várunk el tőle nagy dolgokat? A Remek Ember természetesen magára vette a személyeskedést. Az sem segített a barátkozáson, hogy Szotyi egy elvétett landoláskor bezuhant a gyerek mellé a kádba. Azóta a viszonya velünk határozottan fagyos. A gyerek hiába akar vele felelősségteljes lenni, kaja beadása közben már kétszer megcsípte Szotyália őt, ez pedig nem a barátkozás jele.
Azzal vígasztalom a kölköket, hogy ha haluk lenne, az sem lenne jobb fej, hiszen ő meg csak úszik a dülledt szemeivel. Szotyinak legalább van hangja (jó erős). Kell-e tehát otthon kisállat? Kinek van rá szüksége? A gyermek jellemének, a lelkének, vagy apa álmainak? Mitől lesz a gyerek állatbarát?
