Amikor Panna óvodás volt, szép csendben kialakult az a rendszer, hogy a gyerekeket a csoport ajtaja előtt útjukra bocsátottuk, ha pedig valami mondanivalójuk volt az óvó néniknek, ódajöttek hozzánk (általában nem jöttek oda, hanem a csoport legbelső sarkában gubbasztottak, mindegy is). A délutáni fogadás pedig szintén e forgatókönyv szerint zajlott. Nem mondom, hogy a legjobban működő modell, de ezt kellett megszoknunk. Így, ha a lányom elmúlt négy évére gondolok, nem jelenik meg egyéb az életéből, mint egy résnyire nyitott ajtó, ahol próbáltam nem túl feltűnően leskelődni, szemlélődni, persze csak úgy, hogy senkit se zavarjon. Ezért amikor szülői értekezleten bent ültünk a csoportszobájukban, figyelmem jelentős százalékát az kötötte le, hogy próbáltam az agyamba vésni, mégis milyen dolgok veszik a gyerekemet körül.
Az elmúlt két hét Andrissal élénken felelevenítette ezt a furcsa, kettős érzést. Egyrészt milyen jó, hogy jó helyen vagy a gyerek, másrészt meg, de szar, hogy semmit nem tudok róla, csak amit ki tudok húzni belőle harapófogóval. Nem marad más hátra, az óvodai évek rés-emlékek maradnak, majdnem, mint a moziban, csak éppen nem széles vásznon, hanem szűken.
A múlt héten már említettem, hogy nem minden fenékig tejfel, még ha az első hetünk példásan is kezdődött. Furcsa is volt, hogy a tépőzáras fiamat mi lelte, semmi tiltakozás az első napokban, csak a boldog óvodai lét. A megnyugtató azonban az, hogy Első András, alias Bandika, művésznevén Szöcsi Öcsi, mégis csak normálisan működő, pedagógiailag klasszikus tüneteket mutató emberpalánta. A népi mondás ugyanis úgy szól, hogy aki az elején sír, később nem fog, aki pedig az elején keménylegény, majd később sírja tele a gondozónő gallérját és anya elsuhanó szoknyaszélét. Nos, a mi fiunk az utóbbihoz tartozik, hétfő reggel egyszer csak beszállt a 98-as gatyóba a para. "Anya, gyere be velem!" - jött a megszeppent kérés, amit persze megmagyaráztam, hogy miért nem lehet, amennyiben érv az, hogy a felnőttek nem járhatnak be a csoportba, miközben 3 anya-aktivista tutujgatja 7 óra per nap a gyerekét, beszoktatás címen.
Nem tudom, mennyire voltam meggyőző, ahogy fogytak az ajtó és köztünk a centik, a párnás kezecske egyre jobban szorított, majd hirtelen fordulattal zokogva a nyakamba borult, gyakorlatilag lefejthetetlenül. Ekkor, amikor a pánik kezdett úrrá lenni rajtam is, megérkezett az egyik óvó néni, hogy az eddigi mintagyereket mi lelte. Hát mi, befuccsolt a mintaverzió, most a bőgős fut, s közben vigasztaltam, ígértem fűt-fát, s szemmel gyilkoltam a magas, fekete anyukát, aki vígan főzőcskézett a fiának a teremben, mintha csak a játszótéren lennének, immáron kerek két hete (istenem, hát itt legalább meleg van és nem esik az eső). Mit kell ilyenkor csinálni, kérdeztem az óvó nénit, pedig hát tudtam én. Lelépni, volt a válasz, s némi cirógatás és ezer ígéret után, hogy mindjárt jövök, menekülőre fogtam. Míg döngettem le a lépcsőn, András erős baritonja rázta meg a falakat, s a kocsiban is csengett a fülem, a szívem meg majd' megszakadt. Ez van, gondoltam, meg kell szoknia, nyilván az óvónőnek meg az a dolga, hogy kezelje a szitut.
A délutáni élménybeszámoló szerint, cirka 5 perces volt a műsor, aztán semmi. Másnap újra indult a hiszti-cirkusz, immár az apjának, aki szentül meg volt róla győződve, hogy ő bizony meg fogja tudni magyarázni a magából kikelt 3 évesnek, hogy be kell menni és az jó dolog. Az 5 perces mókából így csinált fél órát, az óvó nénik meg nem győzték apát vigasztalni (és elküldeni, hadd tegyék rendbe a gyereket). Ettől a naptól kezdve én vittem megint Andrist. A hét negyedik napjára úgy nézett ki, hogy sírásmentes verzióba hoztuk a gyereket megint, ám péntekre kitört valami kórság, ami egyébként aktuális volt két hét után. Boldog otthoni szüttyögés következett, ami természetesen megint kizökkentette Első Bandit a rutinból. Ez azonban majd a jövő hét története.
