A szoptatás döbbentett rá, hogy a mellnek lelke van. Érző lény. Óvni kell és figyelni rá. Nem szabad elhanyagolni, mert megsértődik. Ha például üzemen kívül helyezem mondjuk hét óra hosszára, mert 2 hónapos kislányom átalussza az éjszakát, bosszúból kevesebb tejet kezd termelni. Menteni kell a produktumot, így hiába van nálunk csend és béke, éjjel 2-re beállítom mobilomon a vekkert (a legalacsonyabb hangerőre, nehogy megzavarjam szeretteim álmát), majd miután felkeltem, kómában kitámolygok a konyhába, összeragadt szemmel összeszerelem a manuális fejőeszközt és indul a prés. Gyűjtöm a tejcseppeket, élesztgetem, stimulálom a szervet, nehogy leálljon a gyártás. Hajnali 3 óra fele véget ér a művelet, egy kis bimbóvédő krémmel kényeztetem és irány az ágy.
Máskor, ha minden rendesen működik, és szoptatáskor a bal mell van soron, a jobb féltékeny lesz, zsibbadni kezd, majd tejet lövell. Bizonyítani akar, ő is van olyan kiváló, mint a szomszédja.
Amikor megoldható a nagyszülői felügyelet, és elillanhatok otthonról pár órára, ismét csak a mell lesz a főszereplő. Rohanni kell, hogy megjárjam 3 óra alatt, ennyit még tolerál, egy perccel sem többet. Ha lekésem a buszt, és túllépem az időkeretet, sírni kezd: zsíros könnyei áttörnek a melltartó és a póló szövetein, feltartóztathatatlanul képeznek tenyérnyi foltot. (A hónalj alatti izzadságfolt ehhez képest semmi.)
Ugyanakkor a mell barátkozik. Kisbabám első számú cimborája. A kicsi erősebben kötődik hozzá, mint hozzám, érte sír, ő nyugtatja meg, vele álmodik.
A mell rangsorol. Először a bébi, aztán – jó esetben – a férj.
A mell reagál – erre az írásra is, már érzem...
emődy
