Manapság lassan el lehet mondani, hogy a nyaralásra vezető út wellnesszel van kikövezve. Míg néhány éve csak a jómódúak engedhették meg maguknak a tömény ázást és testi kényeztetést, addig ma már egy átlagos család is eljuthat, legalább egyszer egy élményfürdőbe, ha ügyesen spórol rá. Én speciel idegrohamot kapok attól, ha tudom, huzamosabb ideig nem csinálhatok semmit, csak ázhatok a vízben több tucat emberrel, ezért sokkal inkább támogatom a természetbe való kiszabadulást. Akármerre, akárhogyan. A hétvégén pedig többek között arra is rájöttem, hogy igaz az a feltételezés, miszerint akkor tudunk igazán pihenni, ha teljesen ellentétes dolgot csinálunk, mint rendesen.
Ritka jó kamasz korom , vagyis inkább fiatal felnőtt korom volt, rengeteg baráttal, jó bulikkal, nyaralásokkal, telelésekkel, mindenkinek ilyet kívánok. S bár a társaság elég rendesen szétszéledt, az évnek, azon belül is a nyárnak van egy hétvégéje, amikor varázsütésre lemegyünk gyerekbe, s teljes természetességgel folytatunk mindnet, mintha megint 1990 lenne. A konklúzió pedig az, hogy megkomolyodni soha nem fogunk.
Több mint 17 éve járunk a Szentendrei-sziget csücskére sátorozni. Amíg nem voltak gyerekek, sokszor egy hétre is kivonultunk a civilizációból, hiába nem volt rendes fürdési lehetőség, s csak pottyantós wc, a hét végére pedig a fülünkből is folyt a homok, mi fene mód jól éreztük magunkat a szigetcsúcson. A táj, a barátok, a tábortűz, kárpótolt minket minden kényelmetlenségért.
A hétvégén ismét összegyűltünk, s óránként kurjantottunk fel, amikor egy-egy újabb barát bukkant fel a bokrok közül, teljes természetességgel, mintha átléptek volna egy időkaput, s csak most érettségiztünk volna egy hete. S jöttek a gyerekek is, sőt, lassan többen vannak, mint mi, mivel folyton mozgásban voltak, nem is igen számoltuk össze őket, és megbeszéltük, hogy a lényeg az, hogy végül mindenki annyit vigyen haza, amennyit hozott.
Azért volt persze némi programbeli változás is. Példának okáért ilyen a térd középig érő gyerekek lefoglalása, vagyis inkább buta ötletektől való eltérítése, mivel a hely szellemének köszönhetően, minden gyerek feltalálta magát. A célszemélyek tehát figyelték a csalogató vízpartot, hogy a mélyebb vizekről kihúzzák a gyerekeket, az elvezető ösvényeket, nehogy valaki meglépjen, valamint a fákat, amire a nagyobbak másztak. Bár az utóbbi esetben elég volt csak a fa alá figyelni, de mindegy is. A naptejek is főszereplők voltak, s kisebb vita is kialakult, hogy akkor most 60-as faktorral kenjük a gyereket, vagy gazdaságosabb-e egy póló (na vajon?).
Van a csapatnak egy perverziója, hogy időről időre próbálkozik a főzéssel, s ráadásul legjobban az szereti csinálni mindezt, aki többször okozott már nehéz perceket az ország különböző pontján a bátor (vagy inkább éhes) kóstolóinak. Sőt, idén, mintha amnéziásak lettünk volna, egyetértően bólogattunk a menüre is (a két bab közül nem a tiédre gondoltam, Judit). Így történt, hogy ezen a szép hétvégén gyilkos gázokba burkolózott a Szentendrei-sziget, s néhányan komoly hányással küzdöttek hazaérve. Míg régen a piától és a Balázstól hánytunk, ma jószerivel csak a Balázstól. Mármint a főztjétől. Van, ami nem változik.
Mint például a mulatós kedvünk, így amikor a gyerekek végelgyengültek a tábortűz mellett, eljött a mi időnk: bolyhos pálesz, sör, régi és új sztorik, valamint fetrengve röhögés és idétlenkedés. S míg napközben a gyanútlan szemlélődő azt gondolja, hogy itt normális felnőttek homokoznak egy rakáson a gyerekeikkel, éjjel visszaminősülünk idegesítő kamasznak, akik még mindig azon röhögnek, hogy kitiltották őket Ráckevéről.
A második napon már minden gyereknek kvarcogott a foga a homoktól, s sajnos kezdődött egy újabb munkahét. Nem baj, jövőre ugyanitt. S addigra egészen biztosan még többen leszünk. S lassan, de biztosan haladunk abba az irányba, amikor a gyerekeink inkább odébb vernek sátrat egy szigettel, mert anyáék annyira cikik…
