A felnőtt emberek agyrágógumija sokszor egy bulvárlap, ami általában arra jó, hogy a wc-ben ne unjuk magunkat halálra, hiszen oda azért csak nem viszünk súlyos irodalmat.
A felnőtt emberek agyrágógumija sokszor egy bulvárlap, ami általában arra jó, hogy a wc-ben ne unjuk magunkat halálra, hiszen oda azért csak nem viszünk súlyos irodalmat. Egy egészséges lelkületű ember helyén tudja kezelni az ott olvasottakat, s a legtöbb felnőtt számára az sem probléma, hogy elfogadja helyét a világban.
A gyerekünk tudja, hogy magyar, már lassan fújja a himnuszt is. Szép csendben halad előre a tudás tengerében, tapasztal, megismeri a világot. De hogyan viszonyítja magát más országokhoz, sőt, hogy egyáltalán viszonyítania kell magát, az teljesen más tészta.
A Bulvár újság hosszasan taglalja Angelina Jolie életét, örökbefogadását, s a 8 éves Panna teljesen elképedve nézi a távolból fotózott kastélyt, a sok színes gyereket. Definiáltuk, hogy ő egy sztár. Kik lehetnek sztárok? Erre a kérdésre próbáltam kultúrválaszt adni, s megértetni vele, hogy a sztárság nem csak az, hogy valaki nagyon sok pénzt kalapál össze (sőt, egyáltalán nem az), hanem az, hogy valami olyan dolgot ad másoknak, amit nem tud mindenki, amitől ő más, mint a többi, s amit ad, az jó. Lányom leragadt a színészetnél.
- Anya, te lehetnél színész?
- Már nem.
- De ha annak mentél volna? Lehettél volna sztár?
- Ha befutott színész lettem volna, akkor igen.
Kattognak a kerekek a kicsi fejben, mindenképpen egy rugóra jár az agy, hiába, ebben a korban különösen fogékonyak a hülyeségre.
- Neked is lehetne ekkora kastélyod?
- Nem, egy magyar sztárnak nincs esélye eljutni odáig itthon.
Nos, a döbbenet ekkor érte a fejlődő szervezetet. De hát ő egy mindennapi gyerek, elfogadható, sőt, annál talán jobb körülményekkel, erre most kell megtudnia, hogy ő kevesebb, mint a világ más országában, egyenesen Amerikában élő emberek. Esélyét sem adom neki, hogy legalább álmodjon nagyot, mert egy magyar gyerek, csak egy magyar gyerek. Bezzeg az amerikai… A lehetőségek végesek. S ekkor én is furcsán néztem rá, mert erre sosem gondoltam, hogy el kell magyarázni, főleg, hogy ez letöri őt. S ekkor hosszasan elkezdtünk beszélgetni, a tudósokról, akik magyarok és nagyon sokra vitték, igaz, nem feltétlenül itthon, de legalább magyarok. A pénzen túli értékekről (nem most először), arról, hogy lehetne nagyon-nagyon rossz is, s a világ egészét nézve, úgy gondolom, hogy még mindig abban a 20%-ban élünk, akik jó és kényelmes körülményeknek örvendhetünk (bizonyára az olvasók is, gondoljunk Kínára, Indiára, s azok népességére).
Valami azonban elindult: sikeresen elhatárolta magát a világ egy részétől azzal, hogy kezébe vett egy könnyen emészthető, „rendkívül izgalmas” magazint. Rövid időn belül megtudta, hogy egy bizonyos nézőpontból milyen az, hogy magyar, s azt hiszem, ezzel adtunk a demagógiának, s a sekélyességnek egy apró pofont. Nem baj, dolgozom az ügyön, maximum a wc-n sem hagyok elől agyrágógumit. Szeretem az időt, s a helyet, ahol élek, még ha néha nehéz is. S most már azt is tudom, hogy tud a bulvár értéket is közvetíteni, mert ha nincs Angelina Jolie, nincs beszélgetés tudósokról, művészekről, költőkről, írókról, feltalálókról, s olyan emberekről, akikre büszkék vagyunk. Mi, magyarok.
