Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vége a hosszú hétvégének, tele a fejem a családdal.
Vége a hosszú hétvégének, tele a fejem a családdal. Itt az ideje, hogy egy kicsit eltávolodjunk a gyerekszobától és elmerüljünk az élet filozófiai mélységeiben!
Ismét rájöttem, vannak világnézetbeli különbségeink a Remek Emberrel, a gyakorlatiasság harca ez a romantikával. Az történt, hogy lazulásképpen elmentünk moziba, s megnéztük Márai: Eszter hagyatékát. Mellesleg könyvnek sem rossz, én szeretem, bár tény, hogy általában az ötödik perctől szuicid hajlamaim lesznek tőle. No, kérem, a moziból kijövet hamarjában viharfelhők gyűltek a kocsink felett. A nagy kérdés, amit azt gondoltam a Remek Ember is boncolgat magában ez volt (még ha Márai nem is ezt üzente):
Mennyire vagyunk felelősek tetteinkért, ami mások életére hatott? Konkrétan régi szeretőink sorsáért.
Fogadjuk el azt az alapfeltételezést, hogy előfordulhat minden tisztességes emberrel,hogy valamilyen régi kapcsolatban benne marad érzelmileg. Mi van akkor tehát, hogy lefordítsam a problémát, ha mi élünk, mint Marci hevesen, de valaki, valahol miattunk, nem volt képes normális életet élni, mert várt ránk, vagy, mert lelkileg kifosztottuk? És mi van akkor, ha ezzel egyszer csak szembesítenek? Vagy csak mi szembesülünk vele magunktól. Tovább megyek, ha mi vagyunk a kisiklott életű áldozat, más lehet felelős az elhibázott életünkért? Mindez pusztán csak erkölcsi gyengeség?
Márai azzal csavarta meg közvetve ezt az erkölcsi problémát, hogy ezt a felelősséget anyagilag váltatta be. A Remek Ember ezt elfogadhatatlannak tartotta, de nála van fehér, meg fekete, átmenet meg csak ritkán. Ha tehát valaki felé egyszer elkötelezzük magunkat, közünk marad hozzá (emlékszünk ugye a Kis Hercegre), s elszámolással is tartozunk neki? Legyen felelősségünk a régi szerető iránt, akár csak lelkileg? Vagy mindig tiszta lappal kezdünk, s ami egyszer volt, már nem számít.
Márai Eszterje a saját erkölcse szerint törlesztett. Remek Ember Eszterje egy huszárvágással kitörölte a múltjából az erkölcsileg jellemtelen Lajost, az én Eszterem pedig hezitál. Mert Lajos az én Lajosom maradna, akit nekem kellett volna megszelídítenem. Kopogtathatnak egyáltalán a régi szeretők? Nekünk kell egyáltalán feloldozás?
