Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az egész úgy kezdődött, hogy reggel arra ébredtem, itt bizony bajok vannak.
Az egész úgy kezdődött, hogy reggel arra ébredtem, itt bizony bajok vannak. Már éjjel éreztem, hogy túlságosan feszül a bal mellem, igyekeztem is azon az oldalon szoptatni. Gondoltam reggelre elmúlik, volt már ilyen. Hát nem, ezúttal nem volt szerencsém.
Reggel úgy ébredtem, hogy valaki lecserélte a mellemet egy meglehetősen kényelmetlen, kemény izére, amely állagát tekintve leginkább egy túlfújt gumilabdára emlékeztetett. Előkapartam homályos emlékeimet a mellgyulladásról (forrás: kötelezően ajánlott szakirodalom + kórházi tájékoztató), és új pozíciót kerestem az én drága kislányom számára. Miután két párnával kitámasztottam magunkat, hónaljtartásban kezdtem szoptatni. Mint később kiderült, rosszul.
A gyulladás csak nem akart javulni, délelőtt már komolyan fájt minden mozdulat, különösen a karomat felemelni nem tudtam. Mivel muszáj volt kenguruba tenni a gyereket, arra is rájöttem, hogy az egyébként kellemes 10 perces séta a nagyobbik bölcsődééig tud 30 perces is lenni. Körülbelül félpercenként álltam meg megemelni a gyereket, és ezzel egyidejűleg a falba verni a fejemet, hogy miért nem babakocsival indultunk. Hiába no, a kezdő anya... (Itt meg kell jegyeznem, nehogy valaki ezen akadjon fent, hogy bár már két gyerekünk van, szoptatásban kezdő vagyok, a fiam tápszeres volt).
Délután már mentek az sms-ek a tesómnak, hogy akkor most mi a fenét csináljak. A szoptatás kínszenvedés volt, minden mellre tétel előtt három nagy levegővel kellett rákényszerítenem magam, hogy ne ránduljak össze, ne szisszenjek fel, ne szorítsam halálra a kis csemetét. Merthogy a fájdalmat le kellett volna vezetni valahol, de az okos könyvek azt írják, hogy a babának kellemetlen ingerek szopás közben tovább rombolhatják a szopási készséget, ami ilyentájt amúgy is csökken, mivel nehezebb kiszívni a tejet a begyulladt mellből. Így hát maradt a halk légzőgyakorlat, és a könnyek. Utána néztem a szakirodalomnak, mit lehet és mit nem lehet csinálni a gyulladt mellel:
- lehet finomam masszírozni, de inkább simogatás legyen, mert a masszírozás csak árt
- lehet meleg zuhany alá állni, különösen szoptatás előtt ajánlott
- lehet melegítő párnácskát felrakni
- lehet hűsítő párnát is felrakni, ha valaki azt kívánja, de nem szoptatás előtt
- lehet bevenni fájdalomcsillapítót, de csak amit az orvos jóváhagyott korábban (tudomásom szerint pl. az Algopyrin ilyen)
- lehet új és még újabb pozícióban szoptatni, a legideálisabb az, ha a baba alsó állkapcsal van a begyulladt rész felé, mert onnan szív a legerősebben
- lehet és kell szoptatni, minél többet, annál jobb
Fentiek közül kipróbáltam mindent. Estére ennek ellenére belázasodtam, úgy éreztem magam, mint aki influenzás, fájtak az ízületeim, és baromi nyűgös voltam. Felhívtam a védőnőt, aki azonnal mondta, hogy menjek el este az orvoshoz, mert lehet, hogy antibiotikumra lesz szükségem. Ahány ház, annyi szokás, itt Izraelben ezek szerint nem szórakoznak ezzel a dologgal, megvizsgált az orvos, és már írta is fel a lórúgásnyi antibiotikumot. Kicsit csodálkoztam, de kifejtette, hogy ez elég csúnya gyulladás (lecsúnyázta a mellemet, nahát!), nem várjuk meg a szövődményeket. Mondjuk tényleg elég érdekesen nézett ki a mellem, a bimbó körül szép piros volt a bőr, a nagyobb erek meg belilultak. Nem fértem volna be egy vizespóló-verseny dobogósai közé, az biztos.
Így utólag elég bagatell a dolog, de az első nap nagyon kemény volt, szinte egész nap nyögdécseltem és pityeregtem. Szegény gyerekek nem tudták, mi bajom van. Persze a gyógyszer másnap estére hatott, és onnantól új problémának szentelhettem a figyelmemet. Ugyanis a hónaljtartásban valamit nagyon elrontottunk, és lett egy szép nagy vízhólyagom, pont a mellbimbó közepén. Ilyenről sem hallottam még. Rohantam is a védőnőhöz, hogy ugye nem fertőz ez az izé. Nem nevetett ki, ő már tudta, hogy mi vár rám. Újabb ismerettel gazdagodtam, a mellgyulladás semmi. Az a valami, hogy felrakok szopni egy gyereket oda, ahol a nyelvével minden mozdulattal végigsmirglizi a hólyagot. Itt már nem volt mit szépíteni, el kellett bújnom a szoptatások alatt, mert a nagyobbik nem értette, miért zokog anya. Féltem, hogy azt hiszi, a húga miatt van, és oda a jó testvéri viszony.
Szoptatási tanácsadóhoz fordultam, mert fogalmam se volt róla, hogyan fog megoldódni a probléma. Ha a lábamon van hólyag, vagy kifakad, vagy felszúrom. Na de a mellemen? Ő javasolta, hogy tegyek rá dunsztkötést. Na itt kezdett nagyon elegem lenni magamból, de csináltam, mert azzal riogattak, hogyha 3-4 nap után sem fakad fel, akkor orvos nyitja meg. Két nap dunsztolás és átsírt szoptatások után végre felfakadt a hólyag (még attól is paráztam, hogy ez milyen hatással lesz a babára, de észre sem vette). Jött a lezáró szakasz, a szép kis seb, amely egy hét kenőcsözés után elmúlt.
Tanulság nem sok van, talán csak annyi, hogy nem kell ilyen bénának lenni, a hónaljtartás igenis működik. Csak aki még nem csinálta, az talán menjen el inkább egy védőnőhöz, tanácsadóhoz, barátnőhöz. És ha már itt a baj, akkor ne saját kútfőből, népi praktikákkal kísérletezzen, hanem olvasson utána a dolognak. Én például a melegvizes zuhanyt magamtól kívántam, de a fejésről azt hittem, jót tesz, holott csak akkor ajánlják, ha könnyen megy. Nálam préselni kellett, amitől csak még jobban eldugultak a tejcsatornák...
Nem vagyunk a lányommal valami nagy páros szopizás terén, de már annyi mindent végigcsináltunk együtt, innen már csak jobb lehet, nem igaz?
Meni
