Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nagyon tudatos volt a terhességem.
Nagyon tudatos volt a terhességem. Tudatosan estem teherbe, megtámogatva egy marék magzatvédő vitaminnal. A vérzésem kimaradását úgy várta a fürdőszobában a terhességi teszt, mint az ezredfordulót egy üveg jégbehűtött pezsgő. Az első héten terhességi naplót vásároltam, amelybe gondosan vezettem a testem rezdüléseit. A harmadik héten beszereztem az anya-magzat kapcsolatról szóló teljes szakirodalmat, amit a bennem növekvő babával – persze szigorúan a korának megfelelő szinten – folyamatosan meg is tárgyaltam. Csak az isten óvott, hogy vidéki lévén nem jártam anya-magzat kapcsolatanalízisre.
Jártam helyette uszodába, aztán kirándulni, hegyet mászni, meg ilyenek. A 24. héten büszkén betoltam a hasamat a terhestornára, és onnantól elmaradhatatlan voltam onnan is.
A szülés közeledtével érdeklődésem ennek irodalma felé fordult. Fő forrásokként szolgált Leboyer A gyengéd születés, valamint Raffay Jenő Megfogantam, tehát vagyok című könyve. A magzat Beethovent és Dvorákot hallgatott, miközben az anyja – a neves pszichológus útmutatása nyomán – Turner és Van Gogh képeit nézegette elmélyülten.
Augusztusban léptem a hatodik hónapba, ekkor kezdődött az a jelenség, hogy a magzat és a görögdinnye mintha nem akarna egyszerre megférni a hasamban. Még jó, hogy annyi szakirodalmat olvastam, innen tudom, hogy a kismama majdnem mindent megtehet, amit a terhesség előtt is szívesen tett. Ha ez így van, akkor semmi rendkívüli nincs napi egy ötkilós görögdinnye elfogyasztásában…
Néha megkérdezték, ki az orvosom. Ilyenkor fölényes képet vágtam, és kissé tudálékosan elmagyaráztam, hogy persze van orvosom, B. doktor, de ez teljesen mindegy, a szülés végtére természetes dolog, nem orvosi kérdés, és mint megtudtam az összeolvasott könyvekből, csak azért fáj, mert az ember lánya fél tőle. Az ember lánya pedig azért fél tőle, mert itt van az anyja, meg a nagyanyja, meg a nővére, meg a szomszéd Lujza néni, akik rémtörténetekkel traktálják. De velem, aki kitanultam a szakirodalmat, ez persze úgysem fordulhat elő, én nem félek, tehát mosolyogva fogok mosolygós gyereket szülni, valahogy olyanformán, mint a Kismama folyóirat középső oldalain a szüléstörténetek főszereplői, akik rózsaszirmokkal telehintett szülőszobában, párjuk simogató tekintetétől támogatva, búgó hangú szülészorvosok és aranyszájú szülésznők oltalmazó kezei között szülnek, miközben a kórház szürke folyosóit a szférák zenéje tölti be.
Beiratkoztam a szülés-előkészítő tanfolyamra is, ahol lehetővé tették a szülőszoba megtekintését. Érkezésünkkor egy csapzott hajú, eltorzult arcú kismama feküdt a vajúdóban, aki hozzájárult, hogy húszan, mintegy tizenhat leendő apukától kísérve átgázoljunk a helyiségen, és megtekinthessük a ránk váró körülményeket. Ekkor szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy talán mégse minden stimmel ezzel a szférák zenéje dologgal, de gyorsan elhessegettem…
Két héttel a kiírt időpont előtt párom reszkető ajakkal és kicsit sápadtan közölte, hogy beadja a derekát, és többhavi erőszakoskodásom eredményeként hajlandó lesz utóda születésénél jelen lenni. Meghatottan köszöntem meg neki, egyben megnyugtattam, hogy semmi az egész, ő biztos nem fog elájulni, végtére is a szülés természetes dolog, satöbbi, satöbbi, ahogy a szakirodalomból tanultam. Én mindenre felkészültem, a gyerekkel állandó lelki kapcsolatban vagyok, tehát ő úgy fog kijönni, ahogy én kérem, mosoly, dicsfény, szférák zenéje.
Eljött a Nap. Reggel ellenőriztem a mintegy két hónapja gondosan összecsomagolt kórházi felszerelést (tartalma többek között hat vadonatúj gyönyörű bugyi – ekkor még nem tudtam, hogy majd kétóránként kell ennyi, és az is jobb, ha nem új.), aztán ünnepélyesen besétáltam a terhesgondozóba. C. doktor megtekintette a CTG-met, majd közölte, nyugodtan hazamehetek. Lázadtam: de nekem ma szülnöm kell, papírom van róla! Hát aztán, vonogatta a vállát C. doktor, majd szül, ha itt az ideje. Még ma, kérdeztem reménykedve. Hát, vagy ma, vagy máskor, felelte C. doktor kissé unottan és talányosan, mi pedig csalódottan hazatértünk.
Este gyermekem apja sürgős telefonhívást kapott: vidékre kell mennie. Két órán belül hazatérhet. Aggódott, persze, de én szokott fölényességemmel megnyugtattam, hogy ugye a gyerek az nem egyik pillanatról a másikra születik, és én fel vagyok készülve, a hazatéréséig az ezerszer begyakorolt légzőgyakorlatokat folytatom, és legfeljebb bemegyek a kórházba busszal.
Fél óra múlva Édesapa hazatért. A Trabantot egy közeli parkolóban hagyta, a sebességváltó ugyanis a harmadik saroknál a kezében maradt. De semmi baj, holnap reggel hétre bejelentette a szerelőhöz.
Most éjjel két óra, nekem tizenkét perces fájásaim vannak, és egy taxi hátsó ülésén ülök, útban a kórház felé. Megérkezünk. Nincs ágyunk, mondja Ildikó, az ügyeletes szülésznő, azért a holmiját csak pakolja be a szekrénybe, és jöjjön a szülőszobához. Mire kiérek, elmúlnak a fájásaim. Biztos, ami biztos, Ildikó javasolja, hogy essünk túl a borotváláson. Ez nem egyszerű. Nekem semmi kifogásom nincs ellene, viszont iszonyú csiklandós vagyok. Ildikó kicsit megütközik rajta, hogy röhögök borotválás közben, gondolom, ez itt a szülőszobán azért nem szokás…
A fájásszünetekben olvasással és zenehallgatással kell lazítani (ezt is a szakirodalomból tudom). Egy Márai-könyvet és egy olasz keresztrejtvényekkel teli újságot hoztam, ceruzát, radírt. A beöntés után Ildikó kiküld a társalgóba (másutt nincs hely), majd sok sikert kíván. Vége a műszaknak, Márti érkezik.
Maga ráér, egy ujjnyira van nyitva, mondja Márti, a férje azért beöltözhet. Párom lila műtősruhát és egy negyvenhetes kalucsnit kap, akár összetéveszthetném a főorvossal. Aztán jönnek a fájások. Hárompercesek, és egy percig tartanak. Így nem lehet olasz rejtvényeket fejteni! Aztán kétpercesek. Így Márait olvasni se lehet! Ellenben a Trabantot el kell juttatni a szerelőhöz, tehát Apa kivetkőzik a főorvos-ruhából, és kicsit otthagy.
Milyen jó, hogy nincs itt! Döbbenten tapasztalom, hogy a távolléte – a Kismama szüléstörténeteiben olvasottakkal ellentétben – megnyugvással tölt el. Ez persze nem tart sokáig. Kezdődik a nappali munkaidő, C. doktor érkezik, na látja, megmondtam, hogy akár szülhet is még ma. Aztán D. doktor jön, roppant kedélyes: milyen komoly az arca, vajon mitől? Arra gondolok, felelem, hogy a szülésről szóló összes szakkönyvet pasik írták, auúúúúú, és erre csak most jöttem rá, auúúúú, a francba.
Közben újabb vajúdók érkeznek, mintha mindenki ma akarna szülni. Hidegfront, na. Egy pár bevonul az alternatív vajúdóba pezsgőfürdőzni. Megérkezik Apa is. Kimegyek hozzá a folyosóra, hátha egy kis beszélgetés eltereli a figyelmemet. Délben kell a Trabantért menni, mondja, én pedig egy fájás közben csaknem leszakítok egy lakatot egy szekrényajtóról. Nem nyújthatok valami üde látványt, életem párja sápadtan és reszketve néz rám. Közben a szülőszobán felsír egy baba. Ez meglehetős igazságtalanság, hiszen az anyja alig félórája érkezett, én meg már mióta itt vagyok!
A szakirodalom szerint, amikor a legnehezebb, arra kell gondolni, hogy nemsokára a kezemben fogom tartani a kicsimet. De a rohadt eget, hát én most el is ejteném, majd Te gondolsz erre, mondom Apának, én nem tudok gondolkodni, ezzel otthagyom a folyosón. A fájdalom lila ködöt ereszt a szememre, azon keresztül látom naivitásom ékes bizonyítékait, Márait, a keresztrejtvényt, a ceruzát és a radírt a vajúdóban az ágyon heverni. Lehuppanok egy hokedlire. A legjobb volna négykézláb. Vagy guggolva. Vagy hanyatt. Vagy féllábon. Vagy hétrét görnyedve. Vagy a függönybe kapaszkodva. Vagy a csilláron lógva. Vagy… meddig tart még??
Szépen halad, biztat B. doktor, kora délután baba lesz. Tíz óra. O. K., doki, van két órád. Zuhanyozom. Hokedli. Milyen jó, hogy itt van a ceruzám, van mit kettétörnöm kínomban. De jó, hogy van radírom, így nem a nyelvem harapom el. Ronggyá lehet gyűrni a keresztrejtvényt is, de Márai a könyvtárból való, azt nem téphetem össze, pedig de jó lenne! Például E. doktor helyett, aki poénkodik velem: mi az, csak nem baba lesz? Miért, maga szerint?, hörgöm, és a szemem nyilván kicsit ki van fordulva. Segítsen, Márti, könyörgök. Ó, hát nagyon szépen halad, feleli mosolyogva, csak lélegezzen egyenletesen.
Az ám, a légzés. Hát hónapokig gyakoroltam a gyógytornásszal. A végére úgy tudtam kontrollálni a légzéstechnikámat, mint egy könnyűbúvár. Na, akkor most „elsóhajtjuk a fájdalmat”. Koncentrálok, lélegzem, ahogy tanultam. Jól csinálja, mondja Margit, aki az osztályon ügyeletes szülésznő. Folytatom. Nem lesz jó, csóválja a fejét B. doktor, így be fog görcsölni a keze, meg a lába. Csak szép, egyenletesen. Próbáljuk meg. Szilvi, csecsemős nővér érkezik: ezzel a légzéssel nem tesz jót a babájának! A fenébe is, van még valaki, aki légzési tanácsokat adna, vagy hajlandók segíteni is??? És hogy tudnak mosolyogni? És most negyed egy van, én meg még mindig csak háromujjnyira vagyok nyitva, hát hol van B. doktor, aki azt ígérte, kora délutánra túl leszünk az egészen? Mááártiiiiii, segítsen!...
Negyed háromkor fekhetek a szülőágyra. A szomszédos ágyon megszületik egy négy és fél kilós baba. Márti ott sürgölődik, közben rám is van gondja: Maga még nem nyom! Maga lélegzik!
Nyomhat, mondja B. doktor. Hát ez a legjobb hír ma. Ez jó, hát akkor három, maximum négy tolófájás, mondom a gyereknek, és akkor kinn leszel, rendben? A gyerek azonban nem figyelt, mikor én a szakirodalmat olvastam, és eszében sincs sietni. Valójában a gyomrom környékén van befészkelve, míg a tolófájások a testem másik végén szórakoznak velem.
Csakhogy közben mintha el is múltak volna. Márti a fenekembe szúr egy adag oxitocint, aztán szívhang-ellenőrzés. Aritmiás, mondja B. doktor aggodalmasan. Hirtelen nagy forgalom támad körülöttem. D. doktor és F. főorvos is megvizsgálnak. Császármetszésre lesz szükség, mondják ki a verdiktet, vagy oxigénhiányos lesz a baba.
Nagy nyugalom száll meg. Mostmár csak aludni kell? Húúúú. Hát, nem így képzeltem, de a fene tudja, mostmár nem bánom. Csakhogy hat az oxitocin, újra erőteljesek a fájások. Most micsináljak, Márti? Hát lélegzik, elsóhajtja szépen a fájásokat. E. doktornak asszisztálnia kell, szemlátomást nem sok kedve van. Szívhangot hallgat. Nem is aritmiás, mondja. Na ne szórakozzanak velem, ha műtét, akkor haladjunk.
Fekete szemű aneszteziológus: Én fogom elaltatni, itt írja alá, el akarja részletesen olvasni? De doktornő, honnan veszi, hogy tudok olvasni? Ugye felébredek, kérdezem még B. doktort, aki megszorítja a kezem, aztán álomba zuhanok.
Félhomályos szobában ébredek, Apa hajol fölém. Brumi inkubátorban van, kérdezem. Dehogyis, nagyon szép, egészséges. Kedves csecsemősnővér hozza be. Szép kicsi baba, szabályos arca, kerek feje van, kezecskéi kékek. Nem fázik, kérdezem, és újra álomba merülök.
Egy órával később már szopik.
Nemrég múlt hét éves.
Brumibaby
