Egy éve még közösen ábrándoztunk arról, hogy egy harmadik porontyot is a világra hívunk, aztán ahogy teltek-múltak a hónapok, a bébi pedig nem akart megfoganni, lelkesedésünk is csökkent.
Egy éve még közösen ábrándoztunk arról, hogy egy harmadik porontyot is a világra hívunk, aztán ahogy teltek-múltak a hónapok, a bébi pedig nem akart megfoganni, lelkesedésünk is csökkent. Olyannyira, hogy úgy döntöttünk, maradunk kétgyermekes szülők. Egészen addig boldog voltam a döntéssel, amíg két legjobb barátnőm egyszerre jelentették be, hogy babát várnak. Akkor hirtelen fellobbantak anyai ösztöneim és ismét vágyakozni kezdtem egy kisbaba után. Apa viszont hallani sem akar róla.
Hiába imádja a lányait és nézi őket csodálattal, ahogy cseperednek, nem érez késztetést további szaporodásra. Legfőbb indoka, hogy egészséges, boldog, kerek család vagyunk, ne kockáztassuk az egészet. Mert mi van, ha beteg lesz a kicsi, vagy terhesség alatt történik valami? A másik pedig az első egy év, amely – valljuk be – embert próbáló és megerőltető: az éjszakai kelések, a sok gyereksírás, amikor ő még egy halvány mosolyon kívül nem kap visszajelzést a picitől. Biztos nehéz neki is.
Nyilván elment a maradék eszem is, hogy most, hogy végre a lányaim kezelhető életkorúak (3 és 5 évesek), most akarom elölről kezdeni a pelenkázást, bevállalni az alváshiányt, a kötöttségeket. De amikor olyan jó érzés, ahogy a hasamban mocorog egy kis lény! A szülés minden fájdalom ellenére maga a csoda, a babaillat, a pirinyó ruhák és a szoptatás gondolata pedig felpiszkálja az érzelmeimet. Főleg, mikor Anita barátnőm kisfia finoman rugdossa belülről a pocakra tett kezem. A kérdés az, hogyan győzzem meg Apát arról, hogy kell még egy baba. Az igazi persze az lenne, ha rábeszélés nélkül érezne ellenállhatatlan vágyat egy bébi után. Vajon van erre esély?
