Persze, mi választottuk ezt az utat, mi mentünk férjhez és szültünk gyereket, azért, mert így éreztük jónak.
Persze, mi választottuk ezt az utat, mi mentünk férjhez és szültünk gyereket, azért, mert így éreztük jónak. Amikor lélekben a mérlegre tettük a régi dolgainkat, a bulizásokat, a szabadságot a családdal szemben, utóbbi felé billent a mérleg.
Aztán megszületett a gyerek, vagy gyerekek, beállt a családi normális életvitel és akkor valami elkezd hiányozni. Egy cseppet sem irigyeljük szingli barátnőnk életét, mégis picit összeszorul a szívünk amikor egy partira megy és tudjuk, hogy gond nélkül fogja nyakalni a pezsgőt vagy a koktélokat, gátlások nélkül riszálja a hátsóját a táncparketten és szemtelenül stíröli a pasikat.
Amikor néha kiszabadulunk és elmegyünk mi is szórakozni, az már messze nem ugyanolyan, mint amikor főiskola alatt tettük, a füstös pincehelyiségek varázsa sincs már meg, pláne, hogy a tizenévesek nem egy harmincas, lerobbant anyára mozdulnak. Persze egy férjes asszony ne akarjon pasizni, de azért valljuk be, igen jól esnek (jól estek?) a bókok és a leplezetlen csodálat, ahogy néztek ránk húszas éveink elején. Néha sokkoló szembesülni a ténnyel, hogy öregszünk.
Én, a bulik egykori királynője, ki nem hagytam volna egyetlen partit sem és képes voltam végigtáncolni az éjszakát, hogy hajnalban hulla fáradtan essek be az ágyba, mostanában egyre ritkábban vágyom szórakozóhelyre. (A Sziget azért kivétel.) Ha el is megyek, az már nem ugyanolyan, mint régen. Talán nem furcsa módon, már akkor elfáradok, amikor belépek egy zajos, füstös mulatóhelyre. És akkor még végig kell vonulnom a sok tizenéves között, képzelem, miket súghatnak a hátam mögött: „Nézd, a vén banya bulizni akar”. És akkor valóban vén banyának érzem magam, holott amúgy egy energikus harmincéves vagyok.
Már nem vágyom szórakozóhelyre, sokkal többet ér egy otthoni borozgatás a barátokkal, vagy egy kellemes pub, ahol egy csajbulin megbeszélhetjük az élet nagy dolgait. Otthon megfogadjuk ugyan, hogy gyerekekről egy szó sem fog esni, mégis fél óra elteltével már a büfiztetésről és a pelenkázásról csevegünk. Hazafelé ránk kacsint a negyvenes csapos, és éjfél körül már otthon is vagyunk. Bebújunk férjünk mellé az ágyba és rájövünk: az évek múlnak, mi pedig sokkal jobban vágyunk az otthon melegére, mint a kocsmákra. Mindezek ellenére azért néha gondolunk még a régi jó kis bulikra.
