Be vagyok tojva, mert megint szülnöm kell!

Állok a tükör előtt, és nem értem, hogy lehettem ilyen hülye. Én ökör. Idióta. Oké, először még nem tudja az ember, hogy mivel áll szemben. Jót röhög az amerikai vígjátékokban ordítozva, átkozódva vajúdó, szülő hősnőn és ájuldozó kedvesén, de végig benne van a tudat: az én szülésem nem ilyen lesz, ennyire bénán én sosem fogok viselkedni.


Néhány hónap múlva pedig az ember lánya ott áll, ül, fekszik (nálam ebben a sorrendben), és fáj neki. Nagyon fáj. Azt hittem, a vesegyulladás a lehető legrosszabb, amit ember átélhet. Akkor, ott a Szent Imre Kórházban rájöttem, hogy fityfenét, ENNÉL semmi nem lehet rosszabb. Még a gyökérkezelés sem.

18 óra. Életem talán legmeghatározóbb élménye. Nem az, amikor hirtelen világra jött a kisfiam, hanem maga a vajúdás. 18 óra harc. Humorérzék hiányában (kábé a 6. óra után tűnt el totálisan) egy vietnámi hadifogolytáborhoz tudtam hasonlítani az átélt kínokat. Legalábbis a Chuck Norris filmekben mindig nagyon szenvedtek azok a szegény amerikai katonák. Szegények. Bezzeg nekik sosem kellett szülniük. De én, én sokkal faszább vagyok nálunk. Elvégre még bírom – gondoltam én úgy a nyolcadik-tizedik óra táján.

Talán a 12. fájdalommal átélt óra után tört el nálam a mécses. Bőgtem és nem tágultam. Ezért még jobban bőgtem. Valami marha okos ember kitalálta, hogy másszak be a zuhany alá, ott el tudok lazulni. Kapaszkodni is alig bírtam, amikor jöttek a fájások, a víz zubogott, és egyáltalán nem éreztem magam jobban. Lépcsőzzünk, mondta a szülésznő. Azt hiszem – utólag nagyon szánom-bánom bunkóságomat – lehülyéztem.

A 14. órában hangos sikoltozásokkal kísértem a fájásokat, és kilátásba helyeztem, hogy kiugrom a sokadik emeletről, ha nem császározzák ki belőlem ezt a kölköt irtó gyorsan. A fenyegetőzésem senkit nem hatott meg, a kiabálásom annál inkább. Szerintem az összes, a kórházban aznap délután megfordult nőgyógyász megvizsgált, mi van velem, miért ordítok, miért nem szültem még meg? Elég nagy átmenő forgalmat bonyolított le az alsó felem azokban az órákban, de a gyerek nem akart kijönni. Illetve ő jött volna, de még mindig csak szűk egy ujjnyira voltam kitágulva.

A következő négy órára már nem teljesen emlékszem, a tudatom jótékony homállyal próbál megóvni az emlékektől. Sírtam, ordítottam, fájtam. Mondta a doki, hogy a kiabálás helyett próbáljak a tágulásra koncentrálni, így csak az erőmet pazarlom. Erő? Milyen erő? Már a kezemet is alig bírtam felemelni. Ő persze tudta, mint csináljon a drága szép kezeivel: tágított. Amikor már azt gondoltam, nincs tovább, én ebbe belehalok, Dani elkezdett utat törni magának. Jött, mint egy gőzmozdony. Örültem neki, de talán még jobban örültem annak, hogy mindjárt vége a kínnak. Amikor megszületett a csöppség, együtt óbégattunk. Ő utált kibújni, én utáltam, hogy így bújt ki.

És most kezdődik az egész elölről. A tükör mutatja, hogy napról napra jobban kerekedik a hasam, szépen növöget benne a kishúg. És minden nappal egyre közelebb kerül az az időpont, amikor be kell vonulni a kórházba megszülni a kis jövevényt. Bőgni támad kedvem. Hogy lehettem ennyire hülye? És miért nem tudok felhőtlenül örülni ennek a kis pici leányzónak, akit annyira várunk? Szóval be vagyok tojva, de rendesen.

Kékfelhő
Oszd meg másokkal is!
Mustra