Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Amikor meghoztuk a döntést, hogy nem várunk tovább a csodára, hanem inkább örökbefogadunk, egy hatalmas kő esett le a szívünkről! Boldogok voltunk attól a tudattól, hogy biztosan lesz gyerekünk.
Amikor meghoztuk a döntést, hogy nem várunk tovább a csodára, hanem inkább örökbefogadunk, egy hatalmas kő esett le a szívünkről! Boldogok voltunk attól a tudattól, hogy biztosan lesz gyerekünk. Feltéve, ha túljutunk minden procedúrán. Meg feltéve, ha kibírjuk a többéves várakozást, és nem savanyodunk bele.
Először is jelentkezni kellett a Tegyesznél (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat, korábban Gyivi), ahol kaptunk egy időpontot személyes elbeszélgetésre, néhány hét múlva. Ezen a beszélgetésen szó volt a motivációnkról, elképzeléseinkről, valamint írásban is rögzítették a kérelmünket. Ezt követően időpontot kellett kérni a kötelező pszichológiai vizsgálatra (szintén néhány hét várakozás), ahol több, mint 2 órán keresztül a pszichológussal beszélgettünk a terveinkről, érzéseinkről.
Ezután időpontot kaptunk a környezettanulmányra (újból néhány hét várakozás), amikor is kijött egy hölgy a lakásunkra és megvizsgálta, hogy alkalmas-e egy gyermek felnevelésére. Itt már azért elég sokat kellett nyelnünk az olyan megjegyzések miatt, hogy „Hát, nem valami otthonos ez a lakás, rideg. Látszik, hogy maguk reggel elmennek dolgozni, aztán este hazajönnek.” Mit csináljon az ember, ha egyszer tényleg így van?! Meg aztán ízlésekről tényleg teljesen felesleges vitatkozni.
Amikor megvolt minden vizsgálat, következett a felkészítő tanfolyam. Itt néhány hasonló helyzetben lévő párral együtt, 21 órában hallgattunk meg több előadást, ami ugyan valóban hasznos volt, de a témában kicsit is járatos embernek igazából újdonságot nem jelentett.
Együtt volt tehát minden papírunk, ezeket átküldték a lakóhelyileg illetékes gyámhivatalba, ahol még egyszer meghallgattak minket, majd meghozták a 2. fokú, jogerős határozatot az alkalmasságunkról. Novemberben jelentkeztünk, és július 4-én kaptuk kézhez a határozatunkat. Ez 8 hónap volt (itt jegyezném meg, hogy 30, 60, de maximum 90 nap a közigazgatásban az ügyintézési határidő), de lassanként rájöttünk, hogy hozzá kell szoknunk ehhez a „tempóhoz”.
Mi a kérelmünkben egy vagy kettő 0-3 éves korú gyermeket vállaltunk (tehát akár testvéreket is), egészségeset vagy korrigálható egészségi problémával rendelkezőt. Erre mondtak nekünk 3 éves várakozási időt. Egy másik megyében ismerősömék kifejezetten újszülött, egészséges babát szeretnének, és nekik körülbelül 5 évet jósoltak.
Sokszor megkérdezik tőlünk az ismerősök, hogy lehet ez, mikor annyi gyerek van szülők nélkül? Az illetékesek általában az örökbefogadók „finnyásságával” magyarázzák a hosszú várakozási időt, mondván, hogy mindenki csak szőke, kékszemű újszülöttet akar örökbefogadni.
Ezzel szemben ismerek olyan várakozókat is, akik kifejezetten roma gyermeket szeretnének, nekik azt mondták, hogy azért kell évekig várniuk, mert mindenki roma babát szeretne. Erre nehéz mit mondani. Az tény, hogy a csecsemő- és gyermekotthonok, lakóotthonok állami normatívát kapnak a benn élő gyermekek után, illetve muszáj egy bizonyos létszámot felmutatniuk állandóan, hogy ne zárják be őket. Innentől mindenki olyan következtetést szűr le, amit akar.
Persze jelentkezhetünk alapítványokhoz is, ahol a nyílt örökbefogadásokat (tehát ahol a vérszerinti anya találkozik az örökbefogadókkal, sokszor még a szülés előtt) intézik, ott valamivel rövidebb az idő, de egyrészt az alapítványoknál is egyre inkább nő a várakozó sor, másrészt nem mindenki tudja elfogadni a nyílt örökbefogadást, például nem szeretne találkozni a vér szerinti szülővel, vagy mondjuk nem újszülöttet szeretne örökbefogadni.
Ezeket a tényeket tudomásul véve várunk a sorunkra, igyekszünk nem gondolni mindennap az egyelőre még csak szívünkben hordozott gyermekünkre. Várjuk, hogy majd valamikor megcsörren a telefon és az a hívás lesz az, ami megváltoztatja az életünket.
Azért én már elkezdtem gyűjteni a babakelengyét. Az első dolog egy kistakaró volt, de van már body, zokni, csőrös pohár, mosdatószivacs és rágóka is a szekrényben. Időnként előveszem őket és nézegetem, arcomhoz érintem a takarót, magamhoz ölelem a bodyt és elképzelem, hogy már a kezemben van a mi picikénk. Ez ad erőt kibírni a még előttünk álló hosszú időt.
Adrienn
