Hát, még nem szültem.
Hát, még nem szültem. Persze, tudom, hogy a bébi nagyon jól tudja, hogy mikor kell kijönnie, (legalábbis remélem), mégis, egy ici-picit irigylem azokat, akik a 37. vagy 38. héten váratlanul megszülnek, és nem jutnak el ebbe a legutolsó stádiumba, amikor az ember már minden reggel úgy kel fel, hogy na talán ma, és minden este úgy fekszik le, hogy jaj, csak még ma éjjel ne, még hadd aludjak egyet.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire furcsa ez az állapot, ülni itthon, és várni a szülést. Be kell valljam, néha például unatkozom, a régi életemet már nem tudom élni, hiszen nem dolgozom, nem köt le túl sok minden, és akkora vagyok, mint egy ház, az új „anyuka” életem azonban még nincs sehol. És ebben a furcsa állapotban sokat gondolkodom a szülésen is, amire eddig, az aktív hetekben nem volt túl sok időm. Eddig nem volt bennem semmi félelem, és csak most jöttem rá, hogy fájni fog, durván és nagyon, és amikor éppen nem alszom ki magam, fáradt vagyok és nyűgös, akkor arra gondolok, hogy tulajdonképpen elhalaszthatnánk ezt az egész szülés dolgot még egy pár évvel. Amikor nyugodt vagyok, és jó a kedvem, akkor viszont már alig várom az egészet.
Hogy valóban mennyire unatkozhatom, azt mutatja például, hogy tegnap leültem fényképalbumot rendezgetni (állítólag tipikus szülés előtti tevékenység), és igen meglepődtem a decemberben készült fényképeken. A legtöbb fotón hihetetlenül vékonynak tűnök, egy egészen más test és arc, és hirtelen olyan volt az egész, mintha nem is én lennék, hanem valami helyes kislány, nem pedig ez a mostani, óriási asszony. És ha jól emlékszem, mindig azon nyafogtam, hogy milyen kövér vagyok. El is határoztam, hogy ha valaha sikerül megint a szülés előtti súlyomra fogynom, soha többet nem mondok ilyet.
