Mióta egyedül fel tudok állni és járni, nem is rángatom el a mamát minden nap a játszótérre.
Mióta egyedül fel tudok állni és járni, nem is rángatom el a mamát minden nap a játszótérre. Épp elég lemennünk a ház elé, mert itt is van kutya és galamb, azok meg úgyis jobban tudnak kergetőzni, mint azok a kis dugók, akiktől mindig érzelmi terrorral kell megszerezni a labdát meg a kismotort a téren (mert a szüleim nem hoznak nekem sajátot). Mivel minden boltba bemegyek, vett nekem a mama egy bevásárlókosarat, hogy ne neki kelljen cipelni a szajrét. Pedig csak igyekszem kapcsolatokat építeni a boltosokkal, ha már a mama túl szégyenlős a szomszédoláshoz.
Kéjes mosollyal hallgatom, ahogy naponta ötvenszer lecukiznak, és ha valaki nagyon kész van, akkor dobok egy csókot is neki, hátha rohamot kap a boldogságtól. Valamiért az újságos nem szeret, pedig egy egész nagy marék újságot vettem volna tőle. De hát manapság nem tisztelik a jó vevőt, nem is megyünk többet felé, azt mondta a mama.
Amikor itthon vagyunk, a mama engem utánoz: mindent lepakol. Csak két dolgot rontott el közben: én már rég túl vagyok ezen a kezdetleges stádiumon, másrészt nem ragasztom be dobozokba az a sok fontos és jó cuccot. Néha egész kétségbeesem emiatt a mániás viselkedés miatt, remélem, ő is kinövi.
Ha jól emlékszem, mondtam már, hogy hét fogam van, ezért egyre gyakrabban mosok fogat. A papa, aki még. úgy tűnik, nem látott ilyet, le is fotózta az exkluzív eseményt. Aztán amíg a mamával diskurált, begépeltem a naplóm, de észrevettek, úgyhogy ezt is láthatjátok a képen, valamint azt az örvendetes pillanatot, amikor rájöttem, hogy miért fújkál a mama, valahányszor számba veszem a zenélő botját. Ez persze hangfelvételen lenne az igazi, de az nem készült.
