Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Japán tudósok kifejlesztették az intelligens tárgyakat, melyek beépített chip segítségével megjegyzik helyüket a lakásban, és használat után oda visszatalálnak, közölte a Science folyóirat.
Japán tudósok kifejlesztették az intelligens tárgyakat, melyek beépített chip segítségével megjegyzik helyüket a lakásban, és használat után oda visszatalálnak, közölte a Science folyóirat. A tudósok remélik, hogy az ország termelékenységét nagyban növeli a női munkaerő felszabaduló idejének becsatornázása a nemzetgazdaságba.
Na jó, igaziból csak szeretnénk ilyesmit olvasni. Igaziból sem a rendrakó gépet, sem az öltöztető gépet nem találták még fel. Illetve kifejlődött simán evolúciósan, jó háziasszonynak hívják, avagy uralkodó rabszolgának, aki szorgosan és vidáman lohol a családtagjai után és elpakol mindent, mindenről tudja, hogy hol van, nélküle összeomlik a háztartás, ő parancsol, de ő is szolgál ki mindenkit. Ha tizennégy évesen látta volna, hogy ilyen lesz harmincévesen, valószínűleg kardjába dől vagy hozzámegy Hufnágel Pisitihez.
A valóságban már csak azért sem olvashatnánk ilyen hírt, mert az intelligens tárgyaknak csak meg kéne mondani, hogy hol a helyük. (Nem feltétlenül ott, ahol a legtöbbet vannak.) Már pedig az igazi rendetlenség nem ott kezdődik, hogy azok a tárgyak, melyeknek van egy fix helye a lakásban, időlegesen nem találtatnak a helyükön. Hiszen azokat csak vissza kell rakni. (Erre még később kitérünk.) Az igazi rendetlenség, az igazi nyomasztó káosz akkor lepi el az otthonunkat, ha a tárgyak elkezdik elveszteni a helyüket: vagy mert túl sokan lesznek, vagy mert magunk sem tudjuk, hogy hol lenne a tárgyainknak a helye. (Lásd a ruharinglispílt.)
Ilyenkor kerülnek a számlák a könyvespolcra, a könyvek előtt halmozódni kezdenek az úgynevezett fontos papírok, a fürdőszobában a véletlenül vett tartalék samponok, hiszen nem találtuk az előző tartaléksampont, a szekrény tetején a gondosan kimosott nagyon hasznos hatszázadik bébiételes üvegcse, a szekrényünkben az ötödik alsótrikó, mert olyan rég nem találtuk azt a szép sötétkéket, hogy vettünk egy másikat inkább. A rendetlenség pedig exponenciálisan nő, a tárgyak vonzzák az újabbakat, hiszen akkor már odatesszük a polcon heverő újságra a másik újságot.
A csúcspontot kikapcsolják a villanyt, mert olyan rég nem találjuk a postaláda kulcsot, hogy nem vettük ki, és ezért értelemszerűen ki se fizettük a két hónappal ezelőtti számláinkat. Mikor ülünk a romok felett romokban a sötétben, akkor már nehéz kitalálni, hogy vajon a mi lelkiállapotunk képezi le a lakás és tárgyaink állapotát, avagy az utóbbi a következménye csak szétzilálódott személyiségünknek. Ilyenkor vagy jön az anyánk, és mind a lelkünket, mind a lakásunkat rendbe teszi, mi meg homályosan, lelkifurdalással érezzük, hogy nem vagyunk felnőttek, vagy nekiduráljuk magunkat, a gyereket lepasszoljuk, vagy bedugjuk a járókába (p. eszter nyomán a kishintába – kár, hogy például Lea abban is feláll, és megpróbálja kivetni magát belőle), és egy napig csak pakolunk.
Új rendstruktúrákat ötlünk ki, kitaláljuk, hogy ezentúl hogyan fognak elhelyezkedni a tárgyak ahhoz, hogy minden kéznél legyen, hogy egyszerre legyen rendünk funkcionális és mutatós, csoportosítunk és kidobálunk, meglepődünk, hogy mi mindenünk van, és mi mindenünk felesleges. (Ennél a résznél legjobb, ha férjünket eltávolítjuk a lakásból. Egészen biztos, hogy szerinte az a számítógép alkatrész, amit 2002 karácsonyán az újat beszerelve kirakott az íróasztalára, mondván, hogy még lehet, hogy hasznát vesszük, és azóta is ott hever, pótolhatatlanul fontos. Ellenben ha a tudta nélkül kidobjuk, az életben nem jut eszébe, hogy a cucc egyáltalán a világon volt.)
Ezen a ponton gondolkozunk el azon, hogy lakáscsere helyett vajon nem inkább egy nagyobbacska raktárt kéne bérelnünk a közelben, hiszen mi tulajdonképpen egész jól elvagyunk, csak a sátor, a téli pehelydunyha (egy panelproli elengedhetetlen felszerelése, de hát a nagyié volt!), a nyolcféle babahordó és az elromlott monitor van néha útban, ha elővennénk a felmosó vödröt. Amikor izzadtságtól csatakosan megállunk két nagy halom holmi között, (a kidobandók és az elpakolandók), lehunyjuk szemünket és beosztjuk a gyerekek hazatéréséig és vacsoráztatásáig hátralevő negyed órát, akkor egy hatalmas amerikai nappalit vizionálunk, egy darab hófehér kanapéval és üvegfallal. Ugye, mondottuk, hogy a lelkünk állapota és a rendünkké kissé leképezi egymást? Talán ezért sem abban a bizonyos nappaliban állunk – illetve milyenné is tennénk másodpercek alatt azt a nappalit?
De persze egyáltalán nem biztos, hogy ilyen egyszerű a modellünk. Ismerjük azt a jelenetet, amikor az egész család együttes erővel keresi a kulcsot, és végül megtaláljuk a saját táskánk zsebében, ugye? Amikor olyan szép rendet rakunk, hogy senki nem talál meg a végén semmit?
Mi a helyzet a gyerekekkel? Változatos rend-mintákat mutatnak. Már kicsiként is lehetnek elpakolósak, de lehet, hogy teljesen széthagyják tárgyaikat, nem fűzi hozzájuk semmilyen viszony őket (például ha túl sok tárgyuk van). Kiemelhetnek pár területet, pár fontos, saját helyet és tárgyat, amire ügyelnek, de lehet, hogy kupacokban áll náluk minden, és mégis biztos kézzel halásszák elő, ami kell nekik- rendjük csak számunkra rendetlenség.
A kamaszok általában rendetlenek – hiszen éppen újrarendeznek minden mást is az életükben. Ez olyan átmeneti rendetlenség, mint a fent említett kupacok. Mindenesetre kár veszekedni, százszor megmondani pedig egész biztosan mindegyikünknek csak felesleges bosszúság. Persze amíg egész kicsi, addig hiába van esetleg saját helye, sőt szobája, minden nap végigdúlja a teljes berendezést – fogadjuk el, hogy ez része a világ felfedezésének – ha nem tartunk pedáns rendet, csak elég gyorsan is fel lehet pakolni naponta egyszer.
Saját szoba –saját rend, mondhatnánk. (Amikor a fél órás altatást követően lábujjhegyen kiosonunk a szobából, csak épp az ajtó előtt belelépünk egy szúrós legó autóba és velőtrázó sikollyal elvágódunk, míg gyermekünk rémülten pattan fel az ágyában – no igen, ilyenkor erősen hajlik amúgy liberális lelkünk a despotizmusra. Ne ragadtassuk el magunkat!)
Minden családban vannak rend-konfliktusok. De ha valaki teljesen fel kényszerül adni saját rendjét, akkor vagy kaotikusan rendetlenné válik valamilyen területen, vagy kényszeressé. Vannak férfiak és nők, akik inkább alkalmazkodnak: egy rendes mellett rendesek, rendetlen mellett rendetlenek lesznek – vagy épp ellenkezőleg, kiegészítik a másikat, hogy egyféle rend azért legyen. Ha nem találunk semmit, akkor diszfunkcionálisnak érezzük mindennapjainkat. Mert a rend mindig célszerű, és ha nincs cél, akkor összeomlik a rend – és fordítva, ha a tárgyaink összefognak ellenünk, akkor nem érjük el a céljainkat.
