Szeretném megosztani második gyermekem születésének történetét, mert hiszem, hogy nem csupán a szerencsének és a véletlennek köszönhető az, hogy a kórházi és a hagyományos orvosi rutin szerinti szülésem szép és bensőséges volt. Málna születése után másfél évvel fogant meg a második babám, és problémamentes, boldog 8,5 hónapot töltöttünk egy testben.
Szeretném megosztani második gyermekem születésének történetét, mert hiszem, hogy nem csupán a szerencsének és a véletlennek köszönhető az, hogy a kórházi és a hagyományos orvosi rutin szerinti szülésem szép és bensőséges volt.
Málna születése után másfél évvel fogant meg a második babám, és problémamentes, boldog 8,5 hónapot töltöttünk egy testben. Február 24-re voltam kiírva, de kislányom már akkor is türelmetlen és önfejű volt: február 12-én jelezte, hogy jobb volna neki idekint. Éjfél körül érkeztünk az Uzsoki utcai kórházba, ahol az ügyeletes szülésznő megállapította, hogy kétujjnyira kinyílt a méhszáj, hozhatjuk a kórházi motyót.
Amíg a párom lement a kocsiba, addig a már ismert rutin szerint kitöltögettük a papírokat, megkaptam a beöntést, lezuhanyoztam és vártuk a fájásokat. Közben időnként felfeküdtem az ágyra, hogy ctg-vel megnézzük, hogy van a baba odabent és milyen erősek a fájások. Sajnos elég gyengék voltak, a baba szívhangja sem volt teljesen tökéletes, de mivel a szülésznő nem aggódott, én sem tettem.
Kora hajnalban hívták be a dokimat, ekkorra valamelyest tágultam, de a fájások még mindig nem voltak elég erősek. Felfeküdtem a szülőágyra, amelyet egy mozdulattal alakítottak át székké, majd burokrepesztés következett. Ekkor már tudtam, hogy nagyon közel az idő, amikor magamhoz szoríthatom kisbabámat.
Mivel a fájások ahelyett, hogy erősödtek volna, tovább gyengültek, ezért az orvosom úgy döntött, rásegít a folyamatra oxitocin infúzióval, amelyet 5.50-kor kötöttek be. Innentől kezdve pokolian fájt, de a szülésznő folyamatosan beszélt hozzám és segített a helyes légzés kivitelezésében. Lábaim ekkor már kengyelben voltak, és bármilyen furcsa, egyáltalán nem éreztem magam kiszolgáltatottnak. Mellettem volt a férjem, egy nagyon kedves szülésznő és az orvosom, akiben száz százalékig megbízom. Két fájás között még az is eszembe jutott, hogy még jó, hogy le van szíjazva a lábam, mert lehet, hogy véletlenül orrba rúgnám a dokimat.
Nagyon hamar úgy éreztem, hogy nyomnom kell, jeleztem is, ekkor egy gyors vizsgálatot követően már préseltem is. Harmadik vagy negyedik tolófájásra fél hétkor megszületett, és máris a hasamon szuszogott a véres-mázas Mandula. Annyira pici volt! Abban a pillanatban nem érdekelt semmi, a külvilág megszűnt, lehettem volna egy kihalt utcán vagy egy ötcsillagos szálloda luxuslakosztályában, nem érzékeltem volna a különbséget. Csak mi voltunk a párommal és a 2200 grammos pirinyó új családtag.
Mindenkinek azt tanácsolom, ne mindig a körülményekkel foglalkozzon, hanem figyeljen magára, a kisbabájára, mert ez a legfontosabb dolog és nem a szülőszoba csempéjének színe és a személyzet stílusa (egyébként mindenkinek lehetnek rossz napjai). A másik fontos dolog pedig az orvosválasztás. Olyan dokit kell választani, akivel együtt tudunk működni, akinek a természete, hozzáállása olyan, amilyennek elvárjuk, akitől merünk kérdezni, így kevésbé valószínű, hogy csalódunk szüléskor és egy életre szóló negatív élménnyel távozunk a kórházból. (És aztán ezzel ijesztgetjük a kismamákat…)
Egyelőre szabad orvosválasztás van, így elméletileg mindenki megtalálhatja azt a nőgyógyászt, akinél úgy szülhet, ahogy szeretne. Ha lila mécsesekkel körülvéve, ha labdán pattogva, ha meleg vízben ázva, akkor úgy. Én jól választottam. És ha úgy hozza a sors, hogy még egyszer terhes leszek, ugyanitt és ugyanígy szeretnék szülni.
