Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Újabb kispapa vállalkozott arra, hogy megírja a Poronty-olvasóknak kislánya születésének történetét.
Újabb kispapa vállalkozott arra, hogy megírja a Poronty-olvasóknak kislánya születésének történetét. Két centi sűrű fekete haj, örömkönnyek: Apa Kicsi Tündérkéje megérkezett.
Már tavaly amikor összeházasodtunk, elhatároztuk, hogy amint lehet, „összehozzuk” a babát, aki gyakorlatilag az első „éles” próbálkozáskor meg is fogant, pontosan tudjuk, hogy február 3-án. A lánynevet illetően a Laura rögtön első befutó lett, de a fiúnéven sokáig vitáztunk, majd végül mire nagy nehezen megállapodtunk, kiderült, hogy biztosan kislány.
Bár én fiút szerettem volna, nem voltam csalódott, hanem furcsa módon éppen ellenkezőleg: jobban örültem, mintha a kívánságom teljesült volna. Mivel elhatároztam, hogy én leszek az apák gyöngye, szó szerint mindenhova elkísértem Anitát, a kihagyhatatlan uh-vizsgálatoktól a rutinvizsgálatokon át a vérvételig és a védőnőhöz is. Igazi Internetfüggő első babás apukaként minden témába vágó létező honlapot végigolvastam, előre tudtam, hogy mikor mi fog történni, melyik rövidítés mit jelent, mikor minek kell(ene) történnie.
Az orvosunk a MÁV-ban dolgozik, ami bababarát kórház, így az is eldöntött tény volt, hogy apás szülés lesz, köldökzsinór-elvágással és persze végig bent leszek. A naptár szerint október 23-ára, az ultrahang szerint november 6-ára vártuk Laurát, mi a kettő közé tippeltünk, egészen pontosan.
Október 27-én, péntek este Anita nagyon nehezen aludt el, többször is felkelt és kiment a kanapéra, mert ott valamiért kényelmesebben tudott elhelyezkedni. Szombaton hajnali ötkor felkeltett azzal, hogy már pár órája „valami érez”. A terhesség gyakorlatilag problémamentes volt, soha nem volt se görcs, se rosszullét, se jóslófájás, ezért kicsit bizonytalanok voltunk. A pocak rendszeresen keményedik és fájdalom nélküli méhtevékenység van egyre sűrűbben. Elkezdtük mérni őket, és amikor 10 percesre sűrűsödtek lezuhanyoztunk, felöltöztünk és elindultunk a kórházba. Elhatároztuk, hogy csak akkor hívjuk fel az orvost és a szülőket, ha biztosan beindult a szülés és benntartanak a kórházban.
A szülészeten a CTG azt mutatta, hogy valóban van méhtevékenység, de kicsit rendszertelen és nem túl erős, ezért mivel közel lakunk, hazaküldtek azzal, hogy ezek csak ún. jóslófájások. Közben megérkeztek az anyai nagyszülők és a nagynéni, akik azért jöttek mert már rég nem láttak minket.
Lázasan elkezdtünk utánanézni a jóslófájás-témának de csak egymásnak ellentmondó leírásokat kaptunk: vagy rövid ideig tart vagy több óráig, vagy sétálásra múlik el vagy pihenésre. Délutánra sem múltak el, viszont ritkultak. Már kezdtünk letenni arról, hogy szülünk, ezért a nagyszülők elhatározták, hogy hamarosan hazamennek. Az orvos azt mondta, hogy Anita vegyen egy meleg zuhanyt, attól vagy elmúlik vagy erősödik. A zuhany után nem múltak el, viszont kicsit később Anita azt mondta, „kicsit erősödik”.
Ekkor én már biztos voltam abban, hogy ma szülni fogunk. Én elmentem vásárolni, majd amikor hazaértem, nagyszülők elindultak haza (Bajára, úgyhogy sajnos nem tudtak maradni). A fájások kezdtek kicsit fájdalmasabbá válni, legalábbis erre utalt, hogy Anita már nem mosolygott, hanem néha sziszegett. Kezdtek sűrűsödni is, 8-12 perc között. Elhatároztuk, hogy ha 10 percen belülre sűrűsödnek, akkor elindulunk a kórházba.
Miközben a híradót néztem, Anita egyszer csak azt mondja, hogy folyik a magzatvíz! Gyorsan öltözünk, én felhívom az orvost, hogy megyünk be. Amikor hét óra után nem sokkal beértünk, ő fogadott minket, ugyanis éppen ügyeletes volt. Gyorsan megvizsgálta, és azt mondta, hogy a méhszáj 2 ujjnyira tágult. Felhívtam az összes nagyszülőt, hogy bizony nemsokára szülünk. Körülbelül kilenckor elvitték előkészíteni. Ekkorra már a fájások kezdtek kifejezetten fájdalmasak lenni és Anita egyre fáradtabb kezdett lenni, ami nem csoda, hiszen napok óta nem aludt rendesen és eleve hajnali kettő óta ébren volt. Az orvos ismét megvizsgálta és azt mondta, hogy sajnos nem tágult tovább és a fájások sem elég erősek, így ez bizony el fog húzódni, ezért oxitocin bekötését javasolta.
Korábban úgy gondoltuk, hogy mi bizony nem kérünk fájdalomcsillapítást, de most felvetettük az EDA lehetőségét amire az orvos is azt mondta, hogy jó ötlet mert amúgy is most lenne itt az ideje ha akarunk, és egyrészt begyorsíthatja a folyamatot, másrészt segít abban, hogy Anita kicsit pihenhessen. Én felhívtam mindenkit, hogy ez bizony el fog tartani, állítólag csak reggelre fog megszületni.
Az EDA bekötése eltartott egy darabig, talán úgy este tíz után valamivel végeztek. A fájások valóban csillapodtak, kicsit jobb lett minden. Egy olyan jó háromnegyed óráig kicsit lenyugodtak a dolgok, Anita ha kényelmetlenül is, de szusszanhatott kicsit.
Aztán egyszer csak elkezdtek fájdalmasabbá válni a fájások. A szülésznő bejött, megnézte és azt mondta, hogy ha jól esik, nyomjon nyugodtan. Na ennek fele sem tréfa, szóltam mindenkinek, hogy mégse lesz itt reggel, várjanak a telefonra.
A fájások egyre erősödtek, Anita már kiabált kínjában. Ez az időszak számomra rettenetes volt, a tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna. Anita minden egyes fájásnál a párnát harapdálta én pedig semmi mást nem tudtam tenni, mint fogtam a kezét és próbáltam arra bíztatni, hogy lélegezzen egyenletesen és mélyeket. Ekkor még oldalt feküdt mert kényelmesebb volt, de az egyik fájás után a szülésznő visszafordította hanyatt fekvésbe és elkezdte átalakítani az ágyat szüléshez. Bejött az orvos is és Anita kapta az instrukciókat, hogy hogyan kell nyomni. Ez már „jobb” volt, mert itt már gyakorlatilag megszűntek a fájások (legalábbis az a fájdalmas vajúdás), elkezdődött a kitolási szakasz. Az orvos a mandulaolajjal masszírozta és tágította a gátat. Aztán elkezdődött a kitolás.
Én tartottam Anita fejét és fogtam a kezét, együtt nyomtunk (én is önkéntelenül is nyomtam). Egyszer csak látok valami kis hajat és valami lila kis púpot: látszik a fejecske! Anita első kérdése: „és van haja?” Mondom mi az, hogy! Legalább két centi sűrű fekete haj! Ez nagyon tetszett neki. Még egy nyomás, és majdnem félig kint volt a feje. Utána (vagy még az előzőnél? Kicsit összefolytak a dolgok) szóltak, hogy ezt a nyomást „ellihegjük”, ők közben masszírozták, tágították a kijáratot. Szóltak, hogy sajnos vágni kell kicsit, nehogy repedjen a gát. De legalább nem sokat, mindössze két centit. Aztán a következő nyomásnál kint volt a fejecske, majd a váll és utána teljesen kibújt! A szülésznő gyors, határozott mozdulatokkal kinyomkodta a szájából a magzatvizet (ez elég ijesztő látvány volt), majd rátette Anita hasára.
Amiket ekkora Anita mondott, nem tudom pontosan felidézni, de a hangjában levő érzelmeket soha nem fogom elfelejteni. Én ennyi boldogságot és szeretetet még sosem hallottam és éreztem senkiből. Valami olyasmik lehettek, hogy édes kicsi bogaram, drágaságom, édesem – ezeket mondta már korábban is, de így még sosem. Felidézhetetlen és visszaadhatatlan. Nem szégyellem bevallani, hogy bizony az én szememből is kicsordult pár könnycsepp és a torkom úgy összeszorult, hogy attól tartottam egy szót sem tudok kiejteni, de nem is kellett. Még most is könnybe lábad a szemem, ahogy leírom ezt és felidézem az emlékeket.
Laura egyből felsírt, de Anita hasán egyből megnyugodott. Én vágtam el a köldökzsinórt: olyan érzés volt, mintha valami sűrű erős ruhát próbálnék elvágni, pl. egy farmert a varrásnál. Ezután elvitték megtörölgetni és bebugyolálni. Én közben fényképezhettem, majd a karomba adták, amíg Anitát rendbe hozták. Körülbelül fél órát tarthattam a karomban a kislányomat aki törölközőbe csavarva hol felsírt, hol megnyugodott, ha szóltam hozzá. Ez életem eddigi legboldogabb fél órája volt, semmi nem ér fel hozzá. Már a szülésznő is megjegyezte törölgetéskor, hogy nagyon reagál a hangomra, ami nem csoda, hiszen sokat beszéltem hozzá amikor még a pocakban volt.
Amikor Anita kész lett, megmutatták neki, hogyan szoptasson, Laura egyből elkezdett szopizni. Azután magunkra hagytak minket, kb. két órát csak hármasban voltunk. Én felhívtam minden nagyszülőt és a dédmamát, elküldtem egy csomó üzenetet, és persze gyönyörködtem Apa Kicsi Tündérkéjében. Sokat olvastam arról, hogy általában a babák feje kicsit eltorzul születéskor, de az övé nem: szép formás volt. Nem lilult be és nem volt ráncos sem. Szép hosszú szempillái voltak. És a haja! Egyszóval minden "tárgyilagos" szemlélő (a szülésznők) is azt mondta, hogy gyönyörű baba. Hát még mi! Én el nem tudom képzelni, hogy született valaha is ilyen kis gyönyörűség.
Kettő körül összeszedtem a csomagokat, Anitát áttették egy kerekes ágyra és áttolták a gyermekágyi osztályra. Itt sajnos el kellett búcsúznom, mert ide nem mehettem be. Hazamentem, de nem tudtam lefeküdni, ezért még elküldtem pár embernek a képeket és felhívtam a dédmamát. Végül három óra körül aludhattam el. Azóta tudom, mint jelent az a kifejezés, hogy „életem értelme”.
Ádám
