Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szögezzük le, én egy nő vagyok.
Szögezzük le, én egy nő vagyok. Vagy volnék. Vagyis olyasmi. Mindenesetre következetes, lévén az identitászavarom gyökeresen állandó. Félreértés ne essék, a nemiséggel kapcsolatban nem érzek magamban kételyt, ellenben a helyemmel a világban komoly problémáim akadnak. Mint ahogy ezt a feszültséget a mai nők, legyenek bár anyák, nagymamák, szinglik, mind magukban hordják.
Sokat merengek azon, hogy mi lettem volna, ha mondjuk 200 éve születek. Természetesen társadalmi helyzetemből kifolyólag változik a kép, lehetett volna rosszabb és jobb sorsom egyaránt. Szülhettem mondjuk 8 gyereket, amiből átlag megmaradt 6. Simán ripsz-ropsz özveggyé is válhattam, szegénnyé, mint a templom egere. Ebben az esetben nagy valószínűséggel jelszavam nem lett volna semmi más: csak egészség legyen (meg térerő), de nem akarok semmi világégető optimista nyálcsorgatást, így kanyarodjunk vissza az eredeti vezérfonálhoz.
Tehát szerencsésebb esetben akár jómódban is élhettem, ahol a nevelőnő, szakácsnő és szobalány vállvetve izzadja velem végig a napot. Mert természetesen nekem akkor sem volt könnyű. Kézben tartani egy több tucat emberből álló háztartást, lavírozni a protokoll tengerében és a társadalmi elvárásokban. És ha még mindemellett maradt némi agyi és anyagi kapacitásom, vagyis miket beszélek, kapacitásunk, akkor jöhetett a jótékonykodás.
A fenti két szitu között aztán lehettem volna bárki, mindenesetre egyik változatban sem érzem azt, hogy elvágytam volna önmegvalósítani. Vagy mert nem tehettem, és a túlélésen kívül más eszembe sem jutott, vagy mert maga az életformám volt az önmegvalósítás. Esetleg, és azt hiszem itt van a kutya elásva, lila gőzöm nem volt, hogy mi van a világban, hol vagyok benne én, és különben is, mennyi mindenről maradok le, ami nekem jó.
Ma emancipált vagyok. Akarom, vagy nem, az lettem, az anyatejjel szívtam magamba. Természetesen tökéletes anya akarok lenni, aki fodrász fejjel és kicsattanó boldogsággal keni a kenyeret a tökéletes konyhában. Igen, tökéletes feleség is vagyok, aki két terrorista gyerek mellett is szextigris, és angyalian tökéletesen mosolygok, amikor a fent említett sarjak lebontják a nappalit délutáni játszás címszó alatt.
És ne is említsük a karrieremet, mert igen, az is kell hogy legyen, szóval ott is zsír vagyok. Mindemellett kreativitásom utánozhatatlan, én vagyok a legjobb barátnő is, ja és a humorom, átvisz minden nehézségen. Tegye fel a kezét, aki nem ilyen! Hm…
Szóval kitartóan állítom, hogy lúzerek vagyunk. És nem csak azért, mert magunknak köszönhetjük, hogy a gazdaság is úgy alakult, hogy az egyensúly egy családban akkor áll be, ha anya is dolgozik. Most már nem választhatunk, most már kell dolgoznunk. Hanem mert elhisszük, hogy olyannak kell lennünk, amilyennek megalkotnak minket egy marketing szobában, a vaj reklámjához, vagy egy intimbetéthez. Elhisszük, hogy Májer Gizi, az aktuális sztár a kisujjából rázza ki az anyaságot és a karriert.
És mindezek a pontok nyomot hagynak bennünk, feszültséget, ki nem mondott vagy felismert feszültséget, de bennünk maradnak. Mert sajnos mi látjuk már, hogy mi minden van, amit el kellene érnünk és ehhez képest hol vagyunk. Beteg nőket faragunk magunkból. Minden akarunk lenni és közben nem leszünk semmik. Nagymamám hogy is mondta? Azt hiszem most van az, amikor több seggel üljük meg a lovat. Kalandra fel, pszichológusok…
Win
